Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kemény Katalin: Feltámadás (próza)
egy pehelynek sincs arca, csak hull, felülről alulról, kavarog, hová - és egyre sokasodik, zuhogó, zuhanó pehely, ő meg csak lépked kezében a két képe- vesztett képpel s a harmadikkal, húgocskával meg a százszorszéppel, már erősen kellett szorongatni, keze mintha görcsösödne és nyakszirtjén súly, a vállán is, talán nagyanyja, akinek arcát Vakkancs a papirosról lenyalta a nyakába ült, aztán még nehezebb, az anyja is, de valami jó mindég akad, most az, hogy Vakkancsot nem kell pórázon szorongatni, sem utána szaladgálni mint annak előtte, mikor elkóborolt, ha Kristóf lépése ellasudik a kutyáé azonmód, ha lépése szaporáz csakúgy, de íme most ismét megtorpan, kutyafejét emeli, felcsimpaszkodik a havazó pihetengerben, alighogy evett és már éhes, ez furcsa, mert Kristóf egy cseppet sem éhes, talán inkább szomjas, ki is nyújtja nyelvét hadd olvadjon rajta néhány hópehely, ám zuhogjon még oly sűrűn és heveesen, egy se hull szájába, valamennyi körülsuhanja, elkerüli, jaj, a kutya már húgocska képére éhes, Kristóf hiába szorongatja, rákiáltana, torka összeszorul, mégis kiált, semmi hang, keze, kinek a keze ez, nem az övé, enged, kinyílik, Kristóf lát, a kutya lenyalta a kartont, Kristóf lát, a lap lenyalva sem üres, tündöklő százszorszép az arckép helyén, egyetlen százszorszép, a többi sehol, vagy röpköd az arctalan pelyhek közt? - csak válla ne lenne egyre súlyosabb, ilyen nehezek ezek a kavargó pelyhek? - már nemcsak nagyanyja a rátekerőző titokzatos gondokkal, s a szoknyája barázdáiból letekerőző fogyhatatlan gondoskodással, nemcsak anyja, annak vigasza, korholása, forrólángos illata s mindkettőnek arca veszett el, arcuk üres helyét, a papírlapot is felkapta a fehér, a néma förgeteg, kapna utánuk, keze nem mozdul, hol, melyikük az a pihe, válla csak nehezedik, mintha a tanító bácsi is rátelepedett volna, meg Marci, a postás azzal a nehéz táskával oldalán, benne a sok levél, üres levél, mégis mily nehéz, meg a szomszéd Borka kondori kenderkóc kontyával, orsóhegyes orrával, nyílhegyes nyelvével, mindenkiről tud ő mindent, és nemcsak a szomszédokról, még a harmadik helységbeliekről is mindent, milyen nehéz is ez a minden ott, a nyakszirtjén, de ki ez, lám Polonyi a vegyeskereskedő, aki a só alá nem tesz vajat kenyerére, hogy több vaj töltse a bödönöket, de tesz még egy zérót a hitelbe vásárlók adósságához s most tomporáról Kristóf hátára csurog az avas vaj és a tisz- teletes űr, aki nagyböjtkor torkoskodott a malacpörköltból és mohó igyekezetében hajtókájára pottyant a legízesebb falat, felesége hiába kefélte a pecsétet szappannal, lúggal, a legújabb mosóporokkal, kiütött az még az annak utána készült új kabátján is, de hogy is lehet az a pecsét, meg az a kefe oly súlyos? és Marinka a koldusasszony káposztalevél gúnyájában és valahány rothadó levél mindbe pólyázva egy-egy csecsemő, halott csecsemő, a halottak nehezek és vállára ült egy fényfekete fürtös gazdag ifjú, szép és gazdag, de nagyon szomorú, ó, mily nehéz volt ez a szomorúság nehéz, de Kristóf nem szomorodott, ha már így, vinni kell a legsúlyosabbakat is, azokat, akik számtalan, mert se nevük, se számuk, egy olyan mint miriád és egyse, mint a cigánybanda sujtásos magyar dolmányban, cincognak, mintha semmi sem történt volna, semmi sem történhetne, zenebona, mintha hallanák, Kristóf nem hallotta 1013
