Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Gál Ferenc: Az avantgarde és a posztmodern között (Balaskó Jenő: Ilyen éjszakát hagytatok) (kritika)

lehetőséget ő sem talál, legalábbis nem olyat, amely tartósan birtokolható, megélhető. Az őrzés gesztusa ez. Heroikus, ahogy a Pompejiben őrhelyét el nem hagyó katona tette, de nem értelmetlen, mint az. Nem abszurd tehát, mert nem kizárt, hogy a hagyományos értékeknek, egy részüknek legalább, egyszer még tere lesz. Ami a vállalkozást megnehezíti, hogy ez pillanatnyilag nem tűnik valószínűnek. Ami marad: az esztétikán túli szabadság őrzése az esztétikum szférájában megmaradó művekkel. Tett, amely szándékában nyitott, lehetőségeiben zárt. Ezzel visszajutottunk oda, ahonnan indultunk, a tartáshoz, melynek alapja: lehetőségeink határai nem jelenthetik a feladás idejét, helyét.

A szövegek hagyományértelmezéséről beszélnék még. Megint csak arról a kettősségről, melyről ez az írás elsődlegesen szólni próbál(t). Formák felmutatása és a hagyományos művészi forma kérdőjelessé tétele egymásnak felel a könyvben. A már említett konzerv-szövegek kétségbe vonják a költői mű megszokott eszközeit, ugyanakkor a nyelv reflexióját jelentik. A szöveg az esztétikum bevett szféráján kívülről emel önmagába részleteket, melyek így esztétikai tárgyakká lesznek. A határok átjárhatósága devalválja a klasszikus műalkotásfogalom érvényességét, át-, illetve felértékeli az egyéb beszédmódokat. Inkább újraértelmezésről, mint átvételről beszélhetünk akkor is, amikor a népdal, az ütemhangsúlyos vagy a tagoló vers alakzatait halljuk a mondatokból. Nem esztétizáló hagyományőrzés ez. A népdal és Balaskó világlátása rokon annyiban, hogy a népdal úgy látja a világot, ahogy Balaskó látni szeretné. A természet univerzum, organikus egység, az ember pedig mindezt misztériumként megélő része „csupán”. A szövegek nyelve az ennek hiányában érzett indulatok nyelve. Formák átvétele helyett kultúrkörökhöz való kapcsolódás, mely éppúgy idézi a Bibliát, mint a beatköltészetet, a nagyvárosi bluest, miként a balladákat és a siratóénekeket.

Ahogy a Mini ciklon - a tendencia szintjén — a szó kötete volt, az Ilyen éjszakát hagytatok a mondaté. Ez is a hagyomány, illetve annak függvényében a szabadság, a lehetőségek vallatása. A középpontba állított szó kérdés: újraalkothatnak-e vajon egy eszközeiben, hatásaiban a régihez hasonló(bb) nyelvet az egyéni nyelvek, az irodalom? Vagy mindez felhívás lehet csupán, hiányok felmutatása, gúny, dada? Elegendő-e a mondat felbontása, a dekonstrukció egy másfajta beszédhez? A verseket olvasva, úgy érzem, mintha egy antológiának a kérdéseket újból és újból máshogy megfogalmazó és megválaszoló művei kerülnének elém. Az egyedüli érvényes válasz és rend lehetőségét már nem ismerő szövegek, melyek között a kohézió az, hogy másságukban egyformán érvényesek. A szó kiemelkedhet, a megszokott grammatikai kötések elhagyásával találkozhat más szavakkal. Körüljárhatjuk, láthatjuk, igen, ez egy külön kis világ, amely számtalan más világhoz kapcsolódik a könyvben és azon kívül. És e kapcsolatok - ebben a formában - eddig rejtve maradtak. De lehet az is (vagy inkább úgy is), hogy a mondat a nyelv bevett szabályai szerint egy eleve más világról beszél. Máshol, máshogy kezdi ki a megszokást, inkább sugallja azt, hogy a beszédmódok csupán az egyéni (elképzelt, teremtett) világokon belül érvényesek, amíg a szó középpontba állításának hátterében egy megújított, de általános érvényű kommunikáció eszméje gyanítható (a történeti avantgarde hagyományainak megfelelően).

Ellentmondásokról volt szó. Azért, mert az Ilyen éjszakát hagytatok a Mini ciklon folytatásaként egy intellektus működésének naplójaként olvasható. Nem mondja, hogy gondolkodik, hanem rögzíti a gondolatok létrejöttének és változásainak folyamatát. Nem beszél a kétségekről (valamely utólagosan kijelölt norma szerint), hanem bemutatja azokat. A miértre s talán az egész életmű miértjére a válasz az írásomat megnyitó idézet folytatása: „Igyekezzünk megérteni egymást: / e háborúzó vad világban, / melyben élünk, / ez minden menedékünk. // A művészet talán / talán segítségünkre / tud ebben lenni.”

(Kráter Könyvkiadó, 1990)

96