Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Balla László: Vorkutai temetés (novella)
élnek, de megfosztva sok mindentől, ami az életet értékessé teszi, és lencse- szemnyi leveleikkel próbálnak kétségbeesett erőlködéssel annyi fényt abszorbeálni, amennyi a fennmaradásukhoz múlhatatlanul szükséges... Vagy egy fél órát ült itt akkor, először kerülve a barakkok világából házak közé, s ezért valami furcsa hangulatban, szinte az egész elébe táruló látványt átértelmezve. A tér egyik oldaláról egy szobor meredt rá: nyilván a békét megtestesítő nőalak, jobb kezében kibontott zászlóval. S ez a jó szó: rámeredt, mert mintha alkotójának szándékával ellentétben fenyegetően nézett volna a városra; talán előrenyújtott bal kezének erélyes mozdulata tesz olyan benyomást, mintha kergetné az embereket: „El innen, a közelemből!” A szemközt benyíló utca két sorának épületei pedig - érdekes! -, hajszálpontosan másolják egymást: az egyik sarkon is, a másikon is ugyanaz a szögletestornyos ház. Uniformizálás, katonai regula mindenben. Ebben is. 2. Mikor az ügyész felállt íróasztalától, és szavainak mintegy nyomatékot kívánva adni, előrenyújtott kézzel szólította fel őt, hogy „könnyítsen a lelkén”, vallja be illegális tevékenységét - akkor jutott eszébe Elemér atyának* az a bizonyos szobor. Már rég nem gondolt akkor Vorkutára - harminc éve is elmúlt, hogy szabadult onnan -, most azonban a vele szemben álló pontosan azzal a mozdulattal magasodott elébe, mint ott a téren az a nőalak, csak épp a zászló hiányzott a jobb kezéből. S bármennyire nem volt ez ebben a szobában helyénvaló, a lelkészt most valami kellemes érzés legyintett« meg. Jó volt akkor a hosszú rabság után pihengetni itt visszavonultan, nem érezve magán állandóan az őrszem pillantását, sütkérezni a sarkvidéki nyár ferdén hulló, ezért amolyan érdekesen hunyorgó fényfu, de azért jó meleg napsugaraiban, jó volt magát eleresztve üldögélni a téren, s arra gondolni, hogy nemsokára vonatra ül, nekivág annak az irdatlanul hosszú útnak, amelynek egyik végpontja a málló vakolatú vorkutai pályaudvar (itt minden épület ilyen, a habarcs nem búja a borzasztó fagyokat), a másik pedig az a vörös műtéglából emelt ungvári épület, az egykori osztrák-magyar indóházépítkezés jellegzetes darabja. ... 1949-ben hurcolták ide, a Sarkvidékre, sok-sok görög katolikus paptársával együtt. Ide kerültek mindazok, akik nem akartak hitüket elhagyva a pravoszláv felekezet szolgálatába állni, amely - furcsamód - többé-kevésbé az államegyház szerepét töltötte be ebben a merőben ateista szovjet hatalmi struktúrában. A hatóságok akkor a kárpátaljai görög katolikus egyházat teljesen szétzúzták, főpapjukat, Romzsa püspököt meggyilkoltatták, az átállást megtagadó papokat valami ostoba ürüggyel bíróság elé állították, elítélték és deportálták, templomaikat a pravoszlávoknak adták vagy raktárrá változtatták - s úgy hatott, hogy még az írmagját is sikerült kiirtani a vidék legnépesebb vallásfelekezetének. Az egyház azonban illegalitásba vonult, és * E dokumentumnovella dr. Ortutay Elemér ungvári görög katolikus lelkész, egykori Drugeth-gimnéziumi hittanár és cserkészparancsnok élményei alapján íródott 989
