Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója III. (regényrészlet) (Szalai Attila fordítása)
ja terelni a szót s gúnyolódni készül a Szovjetunión. Megválaszoltam hát neki szépen:- Nálunk mindenből van elég meg sok is és minden jobb és olcsóbb, mint maguknál. Maguknak fogalmuk sincs, micsoda dolgok vannak nálunk!- Akkor meg miért vásárolnak fel mindent?- Mi az, hogy miért?... Hát hogy ajándékot küldjön az ember. Jelezni, hogy eszébe jutott a másik. Ezt a ruhát majd felveszi a koszosabb munkához. Táncestre, gyűlésbe vagy sétálni pedig a mi rendes, szovjet ruhánkba öltözik. Megint megszólal az egyik:- Vannak jó selyemharisnyáink is. Vegyen belőle, megy a többihez. Gondoltam: „Tényleg nem ártana küldeni egy párat Dunnyuskának. Az elárusítónő kirakott egy egész dobozzal a pultra és mutogatja nekem a különféle harisnyákat. Végigszemléltem mindet és aszontam:- Ez maguknak harisnya? Akár a pókháló. Nálunk bezzeg jó erőset és vastagot gyártanak. Az ilyet, nem is tudom, hogyan húzná a lábára.- Ugyan már - mondta a nő. - Elég erős anyag ez. Biztos, hogy jobban búja a strapát, mint a maguk pamutharisnyája. No meg a lábon is szebben mutat. Vettem két váltást belőle és kérdeztem, van-e hozzá gumi. Mert otthol aztán Dunnyuska hol a fenébe venne? Ezek meg aszongyák, nem tartanak. Különben is, ki hord manapság gumit.- Hát akkor hogy nem csúszik le magukról a harisnya? Erre elkezdtek vihorászni. Aztán a legidősebb, a leginkább lepcses szájú, aszongya:- Mindjárt megmutatom. Kivett a fiókból egy rózsaszín anyagból készült szerkezetet és felcsatolta magára kívül a ruhán. Azt’ magyarázta:- Harisnyatartónak hívják. Ezekbe a gumicsipeszekbe kell becsipeszteni a harisnyát. Sokkal jobb dolog, mint a gumipánt, mert nem szorítja el a lábat és a harisnya sem ráncosodik. No, kértem egy olyat is. Mindent becsülettel kifizettem, s elmentem haza. Szétraktam a bevásárlást az ágyon, az asztalon meg a székeken, és nem hiszek a szememnek: micsoda gyönyörű dolgok! Hát, igen: gyöngyélete volt a burzsuj- nak, ha férfi volt, ha nő, ebben az imperialista Lengyelországban! Másnap fogtam, bepakoltam mindent egy dobozba, tintaceruzával folírtam rá Dunnyuska nevét és címét, aztán elindultam vele a postára. Már majdnem elküldtem, de - szerencsére! - az utolsó pillanatban észrevettem magam. „Hát normális vagyok én?! Ha Dunnyuska megkapja mindezt (ami könnyen előfordulhat) és felöltözik belé, az egész kolhoz őróla fog beszélni! Egykettőre megtudja az NKVD... Elkezdik kutatni, honnan van... Kitől, mitől?... Mondhatja, persze, hogy a vőlegénye küldte Lengyelországból ajándékba. No, az meg ott honnét vette?... Vásárolta... Na de kitől?... Hát a burzsujoktól... Szóval úgy, a burzsujoktól vásárolgat?... Nem folytattam a gondolatot, már az eddigiektől is csörgött rajtam a hideg verejték... Rémes, hogy elhülyül az ember, ha burzsujok közt él! Hajszál híján tönkretettem az én szeretett Dunnyuskámat és magamat is megint, vele együtt. Szerencsére, az utolsó pillanatban elővettem az eszemet és gyorsan kisurrantam a postáról. Mindenféle mellékutcákon bolyongva mentem haza, 976
