Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Oltyán Béla: Márai Sándor "korszakváltása"

hozza előre. Az emigráció tényéről, a vissza nem térés szándékáról értesülünk először. Érdeklődésünket az odavezető út, a miért és hogyan kérdése ébreszti. A hagyományos regényre emlékeztető eszközöknek (pl. a kronologikus vonalvezetés a külső, előrehaladó cselekménynek stb.) megfelelően, Márai egykori, többszörösen összetett mondatszerkezetei is mértéktartóbbá tömörülnek: „Genf városából Írók, Helvétiából, télvégi időben. Fogvacogva Írók, mert a tél itt zuzmarás, a tavaszelő is dideregtető. A szobák fala vastag, mégis fázom. Ennek egyik oka, hogy nincs pénzem elégséges tüzelőt vásárolni. De belülről is fázom, ami rosszabb. Most elmondok mindent, sorjában.” (5.)

A gyors előrejelzést azonban a „késleltető” egymásra-épülés fokozatossága dúsítja fel, a rejtő-sejtető feltárás hangulati hatásaival élve. Közelebbről tekintve kiderül, a szöveg, még a lineáris vonalvezetés síkján is bonyolultabb, mint az első pillanatban látszik. Maga a kezdés is több periódusú. A 173 oldalas regénynek már a 68. oldalán arról értesülünk, hogy eltelt a római útra szánt 16 hónap, de az Erősítő, még mindig nincs a végső titok birtokában, még mindig nem vehetett részt a halálra ítéltek utolsó éjszakáján folyó munkában. Ekkor, egy másik szférában, mintha újra elkezdődne a cselekmény, egyre mélyebb gondolati rétegeket tárva fel. E folyamatban a belső történések térnyerése, a párbeszédes jeleneteknek egy summázó-monologizáló formába való átmenete figyelhető meg. A kronologikusságot pedig a múltidéző, illetve a jövőbe tekintő időelemek bontják meg, az írói alaphangot ki teljesítő „térforma” lehetőségeinek kihasználásával. Az idősíkok különben eleve összetettebbek a jelzettnél. Hisz az emlékezés szituációja egy múltba helyező finom fátylat sző még a jelen idejű, jelenetező” részek anyagára is. S ha nem is mindent eluralóan, de tovább él e mondatokban az ismert Márai-zene is.

Összegezve: a részletező, tárgyias színezetű modor az Erősítőben olyképpen ötvöződik a látomásosan kivetítő szubjektivitással, hogy az írói .világképet hordozó személyesség, nem semmisíti meg az objektivizáló modell érvényét.

Mindez, a művet, újabbkori parabola-irodalmunk jelentős alkotásává emeli. Helyét Németh László, Illyés Gyula, Sütő András legjobb történelmi parabolái, Déry: A kiközösítő c. műve társaságában jelölhetjük meg. Meggyőződésem, ha a mű új, magyarországi kiadása is olvasható lesz, irodalmi köztudatunk ily értelemben fogadja be és ismeri el.

1024