Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Károlyi Pál: Nemzetközi Bartók Fesztivál, Szombathely, 1990

jelentette, amelyet most Kurtág György „...quasi una fantasia” c. kompozíciójának magyarországi bemutatója adott.

(Kurtág a legismertebb név a mai magyar zeneszerzésben, és tudom, hogy nálunk minden gyanússá vált, amit előtérbe állítanak, éppen emiatt magam is csak ezen a koncerten fogadtam el végre végérvényesen, hogy Kurtág valóban jelentős zeneszerző.)

A Sportház - egyébként rossz akusztikájú - csarnoka a „...quasi una fatasia” előadásához megfelelő helyszín volt, így az előadóapparátus sajátos elrendezésében az akusztikai hatás is megragadta közönségét. A teremben mindenfelől e zene hangjai vették körül a hallgatót, középről zongora, szemből nagy körívben ütőhangszerek, baloldalt a közönség háta mögött vonósok, jobbra és középen fúvósok s még a közönség soraiban is helyet foglalt egy-egy közreműködő muzsikus. Kurtág zenéje korunk zenei eszközeivel, érzéki szépségeivel közvetlenül hat, mindig zene lesz, míg zenével él az ember. Lelkűnkhöz szól, ezt várjuk a zenétől, mint legfontosabb örök lényegét. Örülünk a fül gyönyörködtetésének is, csodáljuk a szerkesztés magas fokú tudományát, ámde igazit akkor kapunk, ha lelkünket érzéseiben éri élmény. Az élmény találkozás azzal, ami mélyünkben lappangva bennünk él, de nem fogalmazódott meg még érthetővé, s egyszer csak egy műalkotás kihozza belőlünk a megfelelő szavakat, ráébredünk saját belső világunkra. S mint ilyen, az élet ritka pillanata, valami, amivel teljesebbek leszünk, bölcsebbek az élet értelmének érzésében. Hogyan is írhatnám le, milyen is volt ez a minden hangjában az ihletettség magas fokát hordozó alkotás? Tízegynéhány percnyi zene, amely súlyánál fogva egy egész estet jelentett, eltörpítve minden addig hallottat. Határozottan elkülönülő négy szakasz szerves egysége. A zongora lehajló skáláival, mint népünk lemondó sóhajával indult, éteri szájharmonika hangzásba torkollva. Az ezt követő gyors akusztikai vibrálása óriási kontraszttal készített fel a harmadik szakaszra, ahol, mint a Dies Irae tubái harsantak fel a rézfúvók, Berlioz „Út a vesztőhelyre” (Fantasztikus szimfónia) tételének hatását idézve fel, azonban kiáltóbban, eszköztelenebb természetességgel. Lezárása, ahol Berlioznál elhullik a fej, itt vajon milyen véget sejtet? - Szeretet kinyílását, a 4. tétel leglírikusabb zenei vallomását, mint önlelkünk hangjai megszólalását.

A szokatlanul nagy siker - ami az alkotáshoz méltó előadást is fémjelezte - igazolta, ha a közönség igazi mondanivalót kap, ráérez arra és hálás érte. Eötvös Péter a darab „színrevitelének” értő vezetője volt, de nagyszerű is lehetett olyan művészekkel együttműködni, mint a felejthetetlen vonóshangzást létrehozó Négyesy Jánossal, Devich Sándorral, Perényi Miklóssal és a zongoránál Kocsis Zoltánnal, hogy csak néhányukat említsem. A közönség kiharcolta a mű megismétlését s az ováció ezután is csak úgy szűnhetett meg, hogy a zenészek elvonultak a színről.

Az emlékezetes este egy nagyon hatásos ütőhangszerekre írt japán művel, Taira Yoshihisa „Hierophonie V.” címmel ellátott, szintén négyrészes kompozíciójával kezdődött, amelyben megkapó volt a 3. szakasz varázslatos hangzásvilága a réztányérok és fémlemez vonóval előidézett felhangjaival, serleg alakú - általam nem ismert - hangszerek harangjátékával s jávai gongok basszusaival. Ezt két, csaknem egyívású, rövidlélegzetű marimbafónokra írt darab követte, Kocsis Zoltán „Utolsó találkozásba és Lucas Ligeti „Pattern Transformations”-a. Mindkettő a Steve Reich-féle állandó mozgás - amelyben (legegyszerűbben) tempóbeli különbözőségű, vagy eltérő hosszúságú motívumok motorikus ismétlődései szinte észrevétlenül alakuló együtthangzást hoznak létre - érdekes hangképei.

Végezetül az augusztus 1-jei gálahangverseny még mindig tartogatott meglepetést a valósággal crescendóban felépített programfolyamatban. Úgy tudott búcsúzni a fesztivál, hogy hirtelen űr támadt mögötte. A gálaműsoron két magyarországi bemutató is szerepelt, a fiatal Manfred Stahnke „En cet hybride temps” (Ebben a felemás időben) rímmel jelzett, kamaraegyüttesre írt megnyerő kompozíciója és Ligeti György Zongoraversenye (ami a Magyar Rádió műsorán már szerepelt). Mégegyszer örülhettünk az Ensemble Modem játékának, ezúttal Eötvös Péter vezetésével. Mi, akik egyál779