Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
— A helyzet komolyra fordult, azt ti is hallottátok a rádióban. Te Gergő, vannak itt a házban megbízható barátaid? Vannak katonaviselt férfiak, akik ilyenkor cselekedni mernek? Gergő hamarosan áthívta két hasonló korú, huszonhárom éves barátját. Leültünk. A korai vendégek még négy-öt volt katonabarátjukat említették, akik percek múlva megjelennek, már értesítették őket. — Menjünk ki a Bartók Béla útra, nézzük meg, mi van ott! — mondom. A rádióadások szünetelnek, senki nem tud semmit. Híreket csak az utcáról szerezhetünk, esetleg külföldi rádióadókból. Gergő most hallgatta a Szabad Európa Rádió hajnali híreit: Nagy Imre és a kormánya és a vele tartó politikusok, egy idegen hatalom követségére menekültek... — A Szabad Európa adásai szünet nélkül biztatnak és ígérgetnek: magyar nemzeti csapatok, még egy pár nap kitartásra van szükségünk, amíg a nyugati hatalmak fegyveres segítsége beérkezik — válaszolta Gergő barátom. — Az ablakokból is lőnek, életveszélyes a mozgás a városban. — így egy óvatosabb legény. — Csak az jöjjön velem, aki nem fél! Nos, ki jön velem? - kérdezte. Ötödmagammal indultunk a Móricz Zsigmond körtér felé. Budán kevés ember mutatkozott. Reggeli fél tízet mutatott az óra. A szép, enyhe 1956-os őszi novemberünk egészen megtévesztette az embert. A napsütésben a férfiak kiska- bátban, a nők is könnyen öltözve haladtak a Szent Imre-templomba, mintha semmilyen esemény nem zavarná az emberek vallásba vetett hitét. Pedig az orosz tüzérség három órával ezelőtt gránátokat és aknát lőtt a város minden pontjáról. Kelenföld felé mentünk, azt beszélték a járókelők, hogy ott sok orosz katona és páncélos tartózkodik. Most hirtelen Sasad és a Naphegy felől könnyűfegyverek dörrenését halljuk. — Forduljunk vissza, szerezzünk fegyvereket és lőszert! — és megálltunk egy kapualjban. — Honnan akarsz fegyvert szerezni? - kérdi Gergő barátom félig nevetve, félig remegő hangon. Visszamentünk a Móricz Zsigmond körtérre: itt többen ácsorogtak, páran puskát tartottak a kezükben. A felszaggatott útburkolatra nézve megjegyeztem, hogy jó volna a teret megerősíteni. A gúlákba rakott köveket megragadtuk és a Villányi út felé vittük. Szándékomban volt, hogy a Bocskai, Fehérvári, Verpeléti, a Bartók Béla utat kétfelől lezáijuk a forgalom elől. A burkolati kockák egyenként 30 kilót nyomnak, tíz perc alatt kimelegedtünk. Sokan segítettek. Az egyik szemfüles ember feszítővasat nyomott a kezembe. Többször elmondtam, hogy a barikádot két vonalban építsék, a közbeeső árok legalább három méter széles legyen. Később két feszítővassal folyt a munka. A miséről kijövő ünnepi ruhás nők és férfiak besegítettek a kőhordásba. Akadt köztük vörös körmű nő és világháborús rokkant is. — Ne tessék ilyen szép perzsában követ hordani! — mondom egy elegáns hölgynek. — Most nem érünk rá ilyen csekélységgel törődni! — felelte büszkén a hölgy. A járdáról fényképezőgépek kattantak, a barikád építői közül többen felkiáltottak: Ne fényképezzen, adja ide a filmtekercset! Az illető persze futásnak eredt. Hamar elfogták a fényképészt, a gépét összetörték, őt leigazoltatták. A gyanús alak a Felvidékről érkezett és „Belügyi dolgozó” igazolványt mutatott fel: erre hatalmas rúgásokat és pofonokat kapott. Azt hiszem, ezt a napot egy életen át megemlegeti. Erre az óvatosságra szükség is volt, mert sok volt AVH-s tartózkodott civilben az utcán. Joggal gondoltuk, hogy a fényképek után felismerik, és felgöngyölítik 860
