Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
kopogtatások engem is érdekeltek, megkérdeztem egy mellettem álló 16 éves göndörhajú fiút, hogy mit hallott? Az csak röviden, pimaszul felelt: az egész nem érdekel és sietve távozott, a beszélgetést ezzel befejeztük. Az illető biztosan nem azért lödörgött a Köztársaság téren, mert „az egész” nem érdekelte. Valószínűbb, hogy valamelyik ávós családtag érdekében akart tájékozódni az általános véleményekről. Ha az illető nyitott füllel járt, véglegesen megérthette, hogy a Rá- kosi-Gerő—Farkas nemzetközi hazátlan bitangok hatalmát elsöpörte a magyar nép hatalma, a nemzet fegyvert ragadott, inkább a hősi halált vállalta, mint a népbíróságok nevetséges körmönfont ítéleteit: főleg a kényszermunka-táborokat, vagy az ÁVH kínzócelláinak gyötrelmeit. A Köztársaság térről Gyula keresztapámhoz szaladtam fel rövid látogatásra. Innét a körútra igyekeztem, az utcákon csak gyalogosok jártak. A körútra érve egy ismerős családhoz mentem fel látogatóba, ahol éjszakára is marasztaltak. A lefekvés előtt átbeszéltük az izgalmas napok eseményeit. Hamarosan ágyba feküdtünk, mert mindnyájan álmosak voltunk. Hajnali 2 órakor, harckocsik és motorok zúgására ébredtem. Az ablakhoz futottam kíváncsiságomban. Ablakunk előtt csörömpölt egy orosz harckocsi, mögötte 3 páncélozott csapatszállító, tele katonákkal. Felkeltettem Tivadar barátomat, ő is rögtön az ablakhoz rohant. — Felségjelvény nincs rajtuk, azt hiszem magyarok — szólt Tivadar. Az oszlop a Király utca felől jött és a Rákóczi tér felé tartott, úgy tűnt, mintha a mellékutcákon is nagyobb mozgás lenne, mert az erős motorzaj mindenünnen hallatszott. Újból lefeküdtünk, de senki nem hunyta le a szemét. Fél óra múlva egy ágyúdörrenésre ugrottam talpra, az ágyúzás mind hevesebbé vált, a hangok a Kilián laktanya környékéről jöttek. Úgy tűnt, hogy az oroszok csak a laktanyáig jutottak, ott beléjük ágyúztak. 10—15 perc múlva egészen más csoport páncélost láttunk visszafelé vonulni. Hajnali fél négykor Tivadar keltett fel álmomból. (1956. nov. 4., vasárnap). A rádió éppen most mondta be, hogy az oroszok megtámadták a várost, a budai hegyekből aknavetőkkel lőnek. A rádiókészülékhez csoportosulunk. — Maiéter tábornok azonnal téljen vissza, foglalja el beosztását, a honvédalakulatok parancsnokai is teljesítsék kötelességüket... — Honvédseregünk mindenütt harcban áll az oroszokkal... — Ma hajnalban az orosz csapatok minden oldalról megtámadták az alvó főváros békés lakosságát. — Itt Nagy Imre miniszterelnök beszél. Személyesen hívtam fel telefonon Szmiridov tábornok városparancsnokot, telefonját nem kapcsolták. — Parlamentereinket az oroszok elfogták a tököli főhadiszálláson. Ezután a legdrámaibb percek következtek. A nyugati világ kormányfőihez angol és francia nyelven olvasták fel a magyar kormány sürgős segélykérő üzenetét: a szovjet oroszok fegyverrel akarják megdönteni Magyarországon az emberi jogokat; fegyveres erővel, a békeszerződésekben is lefektetett szuverén jogainkat akarják szétzúzni. — Az orosz csapatok genocídiumot végeznek! Az egész magyar nemzet élete veszélyben forog, akkor mikor a békés civil lakosságot álmukban agyonlövik... A nyugati államok teljesítsék a békeszerződésben lefektetett kötelezettségeiket... Adjanak azonnal fegyveres segítséget! - Itt Nagy Imre magyar miniszterelnök beszél. —... a magyar nemzet a legsúlyosabb óráit éli! Aidez nous! Help aour nation! Segítsetek! Történelmünk során mi sokszor segítettünk a nyugatnak! Akadályozzák meg az oroszok népirtását! Ugyanilyen sürgős segélykérő üzenetet sugároz a rádió az Egyesült Államok kormányának Washingtonba és az Egyesült Nemzeteknek New Yorkba. Mialatt a rádió híreit hallgattuk, hullottak a tetőcserepek. Ismerőseim attól 858
