Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
Mielőtt a tüntető menet a tanácsháza elé ért volna, a kisbíró már várt. A tömeg 400 főből állt ekkor. — Hol a kulcs?- A kulcsok itt vannak a zsebemben.- Add ide hamar! — Félek, hogy baj lesz! Nem merem. A kisbíró válaszával a menet élére szaladtam, azt mondtam, hogy erőszakkal menjünk be az épületbe, mert a kisbíró vonakodik a kulcsokat átadni. Az egyik „élenjáró” személy az erőszak szóra megijedt és kijelentette, hogy:- Erőszakot nem alkalmazunk, mert betörést nem szabad elkövetni, ebből nagy baj származhat! (Nem valami forradalmi szavak!) — Hát akkor majd én cselekszem. (Faképnél hagytam ezt a figurát.) Ekkor újból, de fenyegetöleg, ráparancsoltam a kisbíróra, a kulcsok átadása végett. Az erélyes fellépésemre rögtön engedelmeskedett. A nagy vaskaput kinyitottam, és egy vasutassal felszaladtam az emeletre, kinyitottam a rádiós szobát, az ablakból jeleztem, hogy minden a birtokunkban van. Az előbb még tartózkodóan és gyáván viselkedő, de nagyhangú csoport látva a veszély elmúlását csoportba verődve, tucatjával lépett a rádiós szobába. Most már mindenki beszélni akart. A rádió hangjain keresztül megemlékeztünk kegyelettel a harcok hősi ha- lottairól. A község is támogatja Nagy Imre kormányát és ezért a lakosságot felszólítjuk, hogy megbeszélésre jelenjék meg okt. 30-án este 6 órakor a Hősök Emlékművénél. A felhívás ezzel zárult. Az esti gyűlésre — mivel igen szép, enyhe idő volt, sokan jelentek meg. A gyűlés valóban demokratikus szellemben folyt, s a volt kommunista tanácstitkár is felszólalt. Sz. titkárnál a gyűlés előtt látogatást tettem, aki félelmének adott többszöri kifejezést, például felhozta a lellei tanácstitkár esetét, akit személyes bosszúból megöltek. Nálam fegyver nem is volt, mégis személyesen garantáltam a remegő titkár biztonságát, mert ő mindig készséges és jóindulatú emberként viselkedett. Szavaimra az életéért remegő Sz. titkár félelme hangos sírásban oldódott fel, kezet rázva hálával nézett rám. Ez az esemény bátorította fel Sz. tanácstitkárt az esti nyilvános szereplésre. Sz. titkár szólalt fel először: becsületes és jó munkával igyekezzék a nemzet a fájó sebeket gyógyítani. Az elmúlt bűnökért minden politikus és közigazgatási ember a törvény előtt felelni fog. Legyen személyes biztonság. Rendelkezzék a nemzet a vagyonával és termékeivel, ahogy az a leghasznosabb. — A titkár mindenben ismételte Nagy Imre szavait. Ez után egy munkásember — lehet, hogy AVH-s — kijelentette, hogy a lakosság fogadja szeretettel a rend fenntartásáért bejövő szovjet csapatokat... a revíziót fasizmusnak bélyegezte, a cseheket példának állította... A díszszónokot lerángatták az emelvényről, két hatalmas botütéstől — ha még észnél volt — elmélkedhetett, hogy a forradalmat és győzelmet a nemzet érdekéért vívták, és nem az ilyen fizetett hazaárulók jólétéért. Ez az alak is könyörgésre fogta a dolgot. Szavaira általános felháborodás tört ki a tömegben. A Nemzeti Bizottság ülése okt. 31-re volt kitűzve. (A sok esemény és izgalom hatására a napok összefolynak. Naptáram jegyzeteit csak a határon túl, Leibnitz városában egészítettem ki, emlékezetből.) Az ülésen többnyire a nyugat beavatkozásáról folyt a vita, mást, mint szabad választást nemzetközi ellenőrzés mellett, nem is tudtunk elképzelni. Az általános véleményt a Szabad Európa Rádió adásai befolyásolták felelőtlen uszításokkal és még több hazugsággal. A szomorú események menete sajnos nem a nemzet kezében volt. Ezután személyes viták alakultak ki a jegyzői állás betöltésére, szóba került a közbiztonság és a háborús események kapcsán az elsősegély kérdése is. Több személyeskedő vád hangzott el, mely szavakra utálattal emlékszem. Azok, akik eddig szólni sem mertek, 849
