Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kodolányi János levelei Zimándi P. Istvánhoz
nül hálás volnék, ha segíteni tudnál, mert a magám erejéből, ebben a magányban, sehogysem tudom, hol, kinél keressem. Kérlek, próbáld meg. Most tisztán értem, hogyan gondoltad a „pozitivista” kifejezést. Hát ez nem az, amit én értettem rajta s ami egy kis csodálkozásba ejtett. Inkább egzaktnak mondanám ezt a módszert, mint pozitivistának, mert ehhez a szóhoz igen sok rossz és súlyos következmény tapad. Nem gondoltam, hogy tőlem várod annak a kifejtését, vajon mi az oka a meglepően sok öngyilkosságnak íróink között. Á kérdés nem olyan egyszerű, hogy kapásból, minden részletesebb vizsgálat híján felelhetne rá az ember. Azt hiszem, nem elegendő, ha csupán azokat az írókat tekintjük öngyilkosoknak, akik de facto megölték magukat valami fegyverrel, méreggel, vagy más módon, hanem hozzájuk kell sorolnunk azokat is, akik öngyilkos lelkialkatot árulnak el. Így pld. Vajdát, Arany Lászlót, Reviczkyt, Peteleit, sőt Tolnait is, hogy csak a múlt század végénél maradjunk. Mert kétségtelen, hogy azok közül, akik akár a skizofrénia, akár a melankólia súlyosabb tüneteit mutatják, nem mindegyik lett valóban öngyilkos, mint pld- Teleki László, vagy Péterfy. Ha a meghasonlottságnak ilyen, vagy olyan vonásait keressük, megdöbbenve kell látnunk, hogy a múlt század közepétől a századfordulóig olyan mértékű morbid vonásokat találunk, amelyek joggal tekinthetők jellegzetesen öngyilkos vonásoknak s majdnem általánosíthatók. Még érdekesebb lenne a kép, ha a külföldi irodalomra is kiterjesztenénk a nyomozást. Ilyen alakokat találnánk: Hölderlin, Kleist, Shelley (ő ugyan tengeri vihar áldozata lett, de ez is öngyilkosság, pláne, ha a körülményeket is figyelembe vesszük), Nietzsche (ő megőrült, mint Hölderlin) s így tovább. Valami általános lelki válságnak kellett támadnia egész Európában, mégpedig olyannak, ami nagyjában Byronnal kezdődött, rohamosan átcsapott német, francia földre, majd nálunk József Attilában kulminált. Ez a lelki válság egybeesik a gépkorszak kezdetével, a racionalizmussal, a materializmussal, a „haladás” fikciójával, tehát csupa olyan tünettel, ami rikítóan mutatja, hogy az ember most már visszavonhatatlanul elszakadt Istentől, kiesett a kozmosszal való szerves egység meleg közösségéből, a természetben már nem tevékeny intelligenciák áldott működését látja, hanem merev mechanikai erőjét s a kozmosz többé nem élő valami, hanem gépies óramű. Érdekes, hogy még Isten létét is milyen technikai érvekkel bizonyítgatta a múlt század apologetikája: amint óra elképzelhetetlen órás nélkül. Óriási polarizáció támadt pld. Hegel szintén mechanikus idealizmusa és az ugyancsak dermesztőén mechanikus materializmus (Marx) között. A költő pedig magárahagyottan, kétségbeesetten állt ebben a kegyetlen, istentelen, mechanikus világban, a racionalista okok-okozatok e szörnyű gépezetében. Tudomásul kellett vennie, hogy az ember arasznyi léte születésétől haláláig tart, a halál totális megsemmisülés, a természet erői vak, mechanikus erők, mozgásai e mechanizmus következményei, a lélek az anyag tulajdonsága... s így. tovább. Tudomásul kellett mindezt vennie, ha lépést akart tartani a korával, ha művelt, tanult ember akart lenni, ha korához egyáltalán szólni akart. Hanem így azután mihamar ellentmondásba került önmagával, önmaga hivatásával, küldetésével, belső igazságával. Mert az író, a költő, a művész valójában csak nyelve, szószólója, kifejezője a Szent Szellemnek, a Felsőbbrendű Énnek, a bennünk lakozó Istenségnek. De ha a Szent Szellem, a Felsőbbrendű Én, a bennünk élő Isten létét tagadjuk, meg kell tagadnunk saját hivatásunkat, küldetésünket, tevékenységünk hitelét, célját, tartalmát, tekintélyét is. Hogyan lehetséges ez? Nem lehetséges. Itt áll tehát előttünk a költő, az író, mint valami őrült, akit belső kényszer hajt, hogy alárendelje magát az Isten hatalmának, igazságának, de aki ugyanakkor képtelen megbirkózni a „modern” tudömány érveivel s az egész átkozott korszellemmel. Ha azt mondja, amit belső sugallata diktál, elszakad korától, nem érti meg senki : valóban őrült. Ha azt mondja, amit a kora kíván, mond és megért, akkor megtagadja legszentebb valóját. Hogy ezek milyen kegyetlen erők, mutatja, hogy még a hívő Arany János is tíz esztendeig hallgat s csak akkor szólal meg, amikor úgy érzi, neki tökéletesen mindegy, korszerű-e még, vagy mór nem az. Teleki a szabadság- harc bukásával mindazt bukni látja, amiért élni, dolgozni érdemes: a Haza meleg, ősi közösségét. Vajda átkozódík és kesereg, élete merő borzalom. Arany László meg87
