Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Kurucz Gyula: Beépített gemszterek (novella)

a lányokat és a kicsiket, a nagyokat nem mindig sikerül. A fehér fejű nénik nagyon mosolyognak, ha ő férfi, megsímogatják a fejét és a papa büszke, csak otthon, mikor meséli a mamának, homályosodik el a szeme: Úristen, mire neveljük ezt a gyereket, emberségre! Ebbe a hiéna világba belepusztul! Nincs másunk, mondja mama, ezt adhatjuk neki, mit gyötrődsz. Papa sokáig, csendesen nézi.

Sétálni azért kell, mert Borika a hepehupától elalszik. Te is mozogsz egy kicsit, mama, szünet a görnyedésben, mondja papa és deszkát fest vagy csiszol, vagy falaz a garázs előtt, második szak, mielőtt nekikezd a harmadiknak, papa mindig három szakban dolgozik. A sétában semmi nincs, ahányszor lemarad és a botot húzza a dróton, a kutyák megbolondulnak, vicsorgatják a fogukat, hogy csak borzong a háta, mama rászól, egy zabszem se férne be a fenekébe, hogy próbálhatná ki a zabot az utcán. Tolhatja Borikát a hepehupán, Nálunk minden út a béke útja, vacak és göröngyös. Mama a séta végén már siet. A mosnivaló, a varrnivaló! Hidd el, jó gyereknek lenni, addig örülj fiam! Nem egészen örül, mert papa gépeihez nem nyúlhat. Ha nagyobb leszel, mindenre megtanítalak. 0 egyszer nagy és okos fiú, egyszer kicsi, sosem döntik el, hogy melyik.

Akis talicskájával odaáll, beletömi a gazot, papa rámosolyog, elcsapja a szeméből a verejtéket. Tudom, el ne szórjam, akkor hiába dolgoztál, de a gazok leugrálnak egymásról, a negyedik fordulónál már egy vonalat csinálnak a kukához, eligazgatja őket egyenesre, aztán hullámosra, Danikám, ha nem segítesz, inkább hagyd! papa arca elkínzott, jó összehuzigálja a gereblyével, és már azon veszi észre magát, hogy a fagyalbokor alatt van, meglel egy kisautót, amelyik elszökött tőle holnap vagy azelőtt, csupa rozsda, dörzsölgeti a fűbe. Borika üvölt, most nem neki kell mellé ülni, birizgálni. Beszélj hozzá! mit beszéljen, majd játszanak, ha nagyobb lesz, de ő akkor már férfi lesz és megint kicsi lesz hozzá Bori. Ha papáék rákiáltanak, mert nagyon üvölt, ő rájuk szól; a kicsit, a gyengét mindig védeni kell, erre nevetnek és megborzolják a fejét. Nem lett korábban testvére, hát egyedül találja ki a játszótársakat, nincs kisgyerek a környéken. Kihal a nemzet. Rolandkára hárman vigyáznak, neki minden kakás, hogy a szép ruhája ne piszkolódjon, még jó, különben ide hoznák játszani, csak kényeskedne, úgyis kicsi. Az óvodai vadsággal papa se kezd mit, azt mondja: sose kezdd, de ha a szép szóra nem hallgat, húzz be egyet neki. Honnan tudja, szép-e a szó, nem látja, a csúnya szót is csak tudja, kuuva szar anyád, csipa, mondta papa. Rosszul értetted, csipát mondott az az idóta! Náluk mégis lehet mondani a csipát, reggel a szeméből, hát hányféle csipa van, a gyerekek nem látják a szép szót, akit orrba vág, az sír, akkor ő rossz. Szelíden, szelíden, kisfiam, de papa nincs ott, nem kérdezheti, hogy mikor húzzon be. Ne túrd, hogy lábbal tapossanak, papa szeme hirtelen vörös lesz, mama lefelé integet Nyugi, nyugi, Sose üss először, de aztán! Mikor aztán? Papa a dolgozójában üt vagy nem üt, letagadja, hogy aztán üt? A sebeire azt mondja, az a munkától van, mutatja, csöpög a vér. Meg lehet szokni, ő is próbálja, prób, prób, de nem megy, mert fáj, papa nagy férfi, azért nem fáj neki, csak mama szörnyülködik, hozza a szeszét, ragasztót, papa mosolyog. Semmit se tagadj le, Danikám! A fájást mégis letagadja? Ha na845