Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: Sárga ház (novella)
állítani. Amikor már belefáradtak a veszekedésbe, Bubu megkérdezte: Még mindig rajzolsz? Mária: Bubu folyton csavarog. A Festmény: nem szólt semmit. Ezzel vissza is érkeztem a FÖLDSZINTre, ott volt a legnagyobb rendetlenség. Bármit kerestem, semmit se találtam a helyén. A hasztalan kereséstől kimerültem, végül régi újságok alól előkerült az Isteni Színjáték. Pedig nem is azt kerestem. De annyira eltévedtem, hogy belelapoztam: Az életünk ösvénye közepén sötét erdőben leltem magamat... Igen, ez igaz. Úgy látszik, ezzel mindenki így van. A FÖLDSZINTre, a kapu fölé nagy, nyomtatott betűkkel felírtam: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL! A feliratot csak kívülről lehetett elolvasni. Ez jó. Ez elriaszt. Belülről a felirat nem látszott, és különben is, az ott lebegők a PINCE és a TETŐ között helyezkedtek el, és ez a kettős béke letompította a mozgás nyomorúságát. Jaj azoknak, akik mozognak! Az asztalomon egy hangya mászott. Elővettem a papucsomat és agyoncsaptam. Megvillant az agyamban, hogy a hangya tetemét is elviszem a TETŐbe, de ez újabb tizenkétezer dollár, így inkább a FÖLDSZINTen hagytam. Azért maradt némi lelkiismeretfurdalásom. Ahogy közelebbről szemügyre vettem, egy régi varangyos békára hasonlított. Ezt kisfiú koromban féltéglával lapítottam agyon. Az állatok halála sokkal borzalmasabb, mint az embereké. Tudatlanul pusztulnak el, anélkül, hogy megsejtenék, van TETŐ és PINCE. A bogarak még letépett fejjel is mozgatják csápjukat, ahelyett, hogy azonnal kinyúlnának a TETŐ békéjében. A hangyán mégsem tudtam segíteni. Nem volt szabad csőkoporsóm. Azzal vigasztaltam magam, hogy az egyiptomiak is csak a kivételes lényeknek állítottak piramist. Az én kivételes lényeim Bubu, Mária és a Festmény. Velük érkeztem az űrhajón, valószínűleg mindig együtt voltunk, ha egy is kiszakadna közülünk, minden értelmetlenné válna. A FÖLDSZINTI rendetlenség is ebből a félelemből származik. Tulajdonképpen már akkor kezdődött, amikor a Festmény játékpisztollyal a tükör elé állt. Akkor egy ideig úgy látszott, mintha hűtlenül elhagyott volna minket, de most már ott lóg a falon, és ha nem is szól, beszélgetni lehet vele. Ha elhitethetném, hogy a PINCÉben Bubu ott ült a tűznél, a legfontosabb akadállyal megbirkóztam. Mária azután is makacs- kodna, de ez már a lényéhez tartozik. Bármit állíthatok Buburól, ő úgyis azt hajtogatná: Bubu folyton csavarog. A Festmény szerint Bubu nem csavarog. A Festmény tudja, hogy Bubu jó. Mária csípőre tenné a kezét: De hiszen szegény apád nem is ismerte ezt a nőszemélyt! A legokosabb volna Máriát és Bubut közös koporsóba tenni, ez olcsóbb és hasznosabb is. Bubu jóságát és rosszaságát és Mária jóságát és rosszaságát csak így együttesen tudom megérteni, ahogy egymással vitatkoznak. Enélkül Bubu és Mária vagy jó, vagy rossz. És ez félelmetes. Amikor még mindannyian a tűz körül ültünk, mindenfélék voltunk, Mária, Bubu és a Festmény is bennem lakott, és én bennük, egyszerre voltunk mind a négyen és külön-külön. Éreztük egymás szagát, és ez olyan volt, mint a saját szagunk. Ha Bubu csak jó vagy rossz, akkor kulcsra zárja a hálószobáját, nem lehet bemenni hozzá. Az én nagy HAZamban azonban senki se torlaszolhatja el magát a másik elől. Olyan rekeszeket szerkesztettem, amelyek kíváncsiságra nyílnak. Elég nehezen kezelhetők. De a kíváncsiság erős. Szeretném kilesni például, amikor Mária a fürdőszobában mereng. Óvatosan visszabújnék a hasába. Bubu mindenütt 820
