Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)

ismét felgyulladtak a gyűlölet tüzei. A szlovákiai magyar pártsajtó, az Új Szó, Hová merre? c. negatív panegirikusában legszívesebben visszakergetett volna a Nováky-i bányába, amelynek barátságos melegét politikai internáltként azt megelőzően már úgyis kitapasztaltam. Leginkább az ebből az időből származó bányászverseim szúrtak szemet a cikkírónak, s hogy ne a legdurvább támadásokat idézzem, egyhelyütt így érvelt: „Mi pedig e versciklus alapján teljes felelősségtudattal leszögezhetjük, hogy a költő ilyen életszemlélettel, ilyen világnézettel akár egy emberöltőt is eltölthetne bányában, vagy bárhol másutt, a munkásemberek között, akkor sem ismerhetné meg teljében az igazi életet, akkor sem ábrázolhatná hűen, el nem ferdítettem A mi életünkkkel azonosulni kell, a mi életünkért lelkesedni kell, látni kell értelmét és célját, csak akkor lehet megénekelni szépségeit és csak akkor fájhatnak igazán fonákságai. A költő csak így válhat költővé, a szépség, a haladás fáklyavivőévé. Ez döntő követelmény, s ez Monoszlóynál hiányzik. Ezen a szűkén értelmezett tehetség - amely Monoszlóytól elvitathatatlan - lényegbevágóan nem segíthet.” Az Új Ifjúság névtelen cikke még elkeseredettebben ront a kötetnek. Egy sor erejéig ugyan ő is megállapítja: Kár, tud a tollal bánni! De a cikk rézüméje szerint ez dupla hiba, mert a bányászversekről kioktatóan így elmélkedik: „Ezeket a verseket már nehéz elolvasni idegcsillapító pilulák lenyelése nélkül. Bányászversek! Ugye, szépen hangzik? Idézzünk csak a 401-es lámpa c. versből: „Jószerencsét bányász. Rád vágyik a bánya! (s a vándorpatkányok nagyranőtt családja)” Hát egy ilyen rutinos költőnek nem szép hasonlata ez? Vándorpatkányok nagyranőtt családjai! Különben is ezek a versek olyan pesszimizmust árasztanak a bányászéletről, hogy aki elolvassa, bizony messziről kikerüli a bányát. Pedig bánya régóta van, s bányászok is régóta vannak. Ha nem lettek volna, nem fűtöttünk volna, nem világítottunk volna, s idáig sem értünk volna. Bányászok voltak és lesznek még szerte a világon, függetlenül attól, hogy Monoszlóy mit ír a bányáról és a bányászokról.” Egyébként a cikk végét is érdemes idézni, mert ez is hű korfestő dokumentum: „S befejezésül még valamit: a kötet borítólapjáról, a díszes bekötésről, mert ehhez is érteni kell. Lám, itt van az asztalunkon a kommunista Gyurcsó verseskötete, brosúrafüzetben, egy cseppet sem vonzón. És mellette a Monoszlóy kötete pompás kivitelben. Hát nem mondom, hogy a külső meghatározáshoz is érteni kell?! Az olvasó legtöbbször vonzó külsejéért vásárolja a könyvet. S a szépkötésű, szépen illusztrált könyvet viszi könyvtárába. S a Monoszlóy könyve elfogy, a brosúra megmarad. Hogy mi van a fedőlapok alatt, az mellékes. Elfogyott, siessünk kiadni mégegyszer! Mert az ami elfogy, az a költészet!” Mondanom sem kell, a könyv külső kiállításába semmi beleszólásom nem volt, hiszen már a puszta megjelenése csodának számított. A jövendölésből csak annyi vált valóra, hogy a kötet valóban pillanatok alatt elfogyott, természetesen szóba sem jöhetett a második kiadása. Talán ennyit a keserves kezdetről, bár a folytatása sem volt zökkenésmentes. Annál optimistábban csengő, hogy 66-ban, hét évvel az említettek után, az először kiosztott Madách-díjat már Fábry Zoltánnal vehettem át. Mit mondjak még? Legszívesebben csak a jóra szeretnék emlékezni. Annyi bizonyos, hogy a szlovák írók elitje, s néhány cseh író, valamint két-három magyar írótársam a legrosszabb időkben is érdeklődő szeretetet tanúsított irányomban. Verseimet Lukác, Smrek, Benják s más szlovák költők fordították, egyes verseim csehül is megjelentek, ezenkívül két szlovák nyelvű prózakötetem, országos pályázatokon díjakat kaptam, s hogy az akkor progresszívebb- nek számító jugoszláviai irodalmi élet is segítségemre sietett. Tetovált angyalok c. regényem folytatásokban először náluk jelent meg, számos novellám, s verseim fordításokban is, s a fordítók között például Danilo Kis is szerepelt. Más szóval nem hagyott teljesen árván az élet, s ennél nagyobb figyelemben az akkori korszakban egy kisebbségi író, pláne pártonkívüli, nem számíthatott.

Amikor később, 1968-ban elhagyta Csehszlovákiát, tulajdonképpen új környezetben,

új politikai helyzetben, újból kellett kezdenie az életét. Ennek ellenére önt sikerek

811