Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)
„Élni nem fontos, írni kell!” BÉCSI BESZÉLGETÉSEK MONOSZLÓY DEZSŐVEL Márcsak életrajzi adatai is sugallják a közép-európai életérzést: Budapesten született, 1947 óta Pozsonyban élt, 1968-ban Újvidékre emigrált, jelenleg mint osztrák állampolgár Bécsben él. Az ön személyiségében, az ön sorsában, mintha esszenciálisán a közép-európai jelenvalóság, annak megismételhetetlen atmoszférája, történelme benne él. Nem véletlen tehát, ha felteszem a kérdést, mit jelent önnek ez az életérzés. Hogyan érintették a legújabb történelmi változások? Alighanem ma már nem az a legfontosabb feladat, hogy utólagosan jelzőket keressünk ahhoz az érzelmi flórához, amelyet egy nagy átalakulás teremtett. Hiszen mindenki előtt közismert, milyen lelkesedéssel fogadta a kelet-európai változásokat a szétszakított Európa népeinek túlnyomó többsége. Az is természetes, hogy a legbensőségesebb öröm a közvetlenül érintetteket töltötte el, így engem is, aki a diktatúra szorításában élve, annak minden embertelenségét tapasztalhatta, és kiszakadva belőle, emigrációba kényszerülve, saját családomtól évtizedekig elszakítva éltem. Ami ennél lényegesebb, annak a tudatosítása, hogy bármely nagy vívmány a demokráciában élés lehetősége, egyelőre még csak a kerete adott, hogy valóságos demokrácia legyen belőle, mindnyájunk tevékenységének az eredménye igényeltetik hozzá. Ha úgy tetszik, akár matematikai százalékokban is kifejezhetően. Európa jövője, s ezen belül Közép-Európa jövője nem a területben, hanem a minőségben gondolkozástól, a határok spiritualizá- lódásától, egymás kölcsönös megbecsülésétől, közös érdekeinkért, szellemi és gazdasági összetartozásunkért folytatott igyekezetünktől függ, attól, milyen mértékű történelmi dualizmussal tudunk múltunkba és jövőnkbe pillantani. Ehhez rengeteg türelemre lesz szükségünk, mert a demokráciát is tanulni kell, és ennek elsajátítása kit-kit tehetsége, képessége szerint terhel. Türelmet és nem belenyugvást említettem. A türelem ugyanis a remény kategóriájában él, a várható jó bekövetkezéséért tűr. A belenyugvás rezignáció és közömbösség, ez utóbbira e térség már szabadságban élő közösségének nincs szüksége. Hadd hívjam ehhez a vallomásos invokációhoz segítségül Pomogáts Bélát, az invenciózus irodalomtörténészt is, aki nemrégiben megjelent, Caligula-bár c. verseskötetem elé többek között ezeket írta: „Monoszlóy Dezső élete maga a kaland, huszadik századi és közép-európai kaland. Pedig sohasem arra készült, hogy egy megírhatatlan regény különleges hőse legyen: a történelem szeszélye és kényszere következtében kellett többször is sorsot váltania, otthont és hazát cserélnie, nemegyszer menekülnie. Pedig bizonyára szívesebben töltötte volna életét könyvek és kéziratok között: esetleg barátok koszorújában, száraz, fehér bort kortyolgatva, mesélve arról, hogy az emberi élet milyen furcsa kalandokat kínál, még akkor is, ha a történelem nem kuszálja össze szüntelenül a szálakat.” Mit tehetek hozzá? Hogyan fordítható ez a hányatott élet szerencséssé, miként oldódnak fel a feszültségek egy közép-európai szellemtörténet harmóniájába? Ehhez, anélkül, hogy magamnak kellene esszéi magaslatokra emelkedni, bő adalékot szolgáltat két kitűnő könyv, mindkettő a nyolcvanas évek közéjjé táján jelent meg: Milan Kundera: Unos západu* és Konrád György Antipolitika c. műveire * A Nyugat elrablása 805
