Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)
a két siheder ráült az emeleten a százados, szúette koporsóra s annak roppanása a villámfényt is elsötétítette? Emlékezeted ezzel a mennydörgő roppanással felfeszíthetetlenül lezárul. Ami ezután történt, vagy nem történt? - hogy ezzel az utolsó felhőszakadással elült-e az ég haragja, s utána megtisztult csillagok keringtek-e, vagy enyhe őszi pára váltotta fel a vihart, hogy a kápolnába gyülekezettek megrendülve, vagy fellélegezve távoztak-e, vagy virradatig ott bóbiskoltak-e egymásnak dűlve, hogy a priorissa netalán kézen fogva vezette-e ki és egyenként az oltalmat keresőket, vagy tudta-e épp oly egyszerűen, ahogy hívta őket: tessék bejönni! - épp oly parancsolóan mondani: tessék kimenni! - és hogy ő maga az ajtón távozott-e, vagy a Szűzanya sugárköpenyébe burkolózva töltötte-e az éjszakát - és főleg, hogy te magad nyitott szemmel, vagy alva vártad-e be a reggelt? - valamit, mindezeknél valóságosabbat olyan bizonyosan tudtál, hogy az emlékezettel foghatóból semmi sem maradt. Virradatkor templomok, kápolnák, kripták erősen hasonlítanak egyéb épületek, múzeumok, színházak és az élők házának bensejére, csak éppen valamivel zárkózottabbak, a színek, a formák saját álmukból kibomlanak s várnak valamire, az új nappalra, esetleg az új estére, várnak valakire, egy látogatóra, aki megnyitja a kaput, a fényt beengedi, színük, formájuk a reájuk néző szemekben életre kel, a hallgatásleplet felhajtja testükről, ismét várnak, míg a látogató elhagyja őket, hogy színüket visszavonják, formájuk rejtekébe visszahúzódjanak. Te kinyitottad a kripta ajtaját. A világosság ide fátyolban suhan, az oltárhoz vezető kopott szőnyegen lábujjhegyen közeledik, s minden lépéssel felderít rajta egy-egy feslett arabeszket, tapintatosan felsiklik a Szűzanya homlokáig, ő a kapott fényt meghitt bizalommal reád vetíti vissza, majd vidámabb lendülettel magasabbra sugárzik, fel az emeletes állványokon, megszelídíti a koporsók komorbarna kérgét, egész a mennyezetig, egész az északi sarokban a tréfás mintákban kanyargó foltig, amit úgy látszik valami beázás rajzolt oda, hol ide lopakodik, hol oda, uralkodóként szétterülni ezen a helyen sohasem mer. Te is úgy érzed, futó vendég itt a kívülről beható fény, szinte törvénytelen s hogy jelenlétét el ne szalaszd, sebtében megszámolod a koporsókat, jobbról tíz és ismét tíz, balról nyolc és ismét nyolc és a nappali értelem darabos sutaságával elolvasod a neveket, az évszámokat, megvizsgálod a címerek stílusát, azonosítod szimbolikáját, úgy, ahogy távolról érkezett műértők, az idegenek szokták. A Szűzanya képe különösen lenyűgöz, nem elégszel meg befogadó derűjével, vizsgálod bizáncival ötvözött gótikáját, sejteni véled a mester, legalábbis a festőiskola nevét. Meg akarsz bizonyosodni. Nemcsak a formális jegyek, a festék anyaga, maga a vászon, vagy a faalap is sokatmondó s miközben korát, származását, faktúráját, műtörténeti miegymást, nem is egészen jó lelkiismerettel kutatsz, váratlanul, akár csodaerő levetette hályog hullására, feltárul előtted a kép.- Nem különös? - eddig nem vetted észre szívét, magját------hiányát: a z anyát, akinek nincsen gyermeke. De semmi sem nehezebb, mint az űr kútjába nézni. Te is a víz felszínén úszkálsz s aprólékos szakértelemmel tovább elemzed az eshetőségeket, kifelejtette volna a festő a gyermeket, valószínűbb, hogy befejezetlen a mű, 716
