Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)
Az ebéd nem elégített ki, de éhes sem vagy, még egy korty vizet se tudnál lenyelni. Mire kilépsz a vendéglőből, köd sűrűjébe rejtezkedik a vidék, nem látod merről szűrődik át a gyér világosság, s így amúgy is elbizonytalanodott tájékozóképességed megbénul, mindegy, tovább kell menned, ez bizonyos, - de most merre? Mindössze arra emlékszel, hogy a megtett út a szállodától a piacon keresztül idáig a patak folyásával szembe torkollott, ha a lefelé vánszorgó vizet követed, kétségtelenül visszaérsz a belvárosba, vissza a fogadóba, talán éppen az állomásra, értelmed, kedélyed ezt tanácsolja, ám az értelemmel kifürkészhetetlen akarat lábaidat a patak folyásával szembe irányítja és éppen azon töprengsz, mi és hogyan történik, amikor tudomásod és szándékod ellenére kinyújtod valami után kezed, például egy hal felé, vagy megindulsz cél és kívánság nélkül bizonyos irányba és az irány akkor visszavonhatatlanul általad és benned és te magad - de jóformán még a kérdést sem hegyezted ki elég szabatosan, lábszáradon hideg, sikamlós tapadás, az angolna fonta rád nyirkos testét. A vízhatlan zsákocskát még a fogadóba lépés előtt elhajítottad s azt most se bánod, így minden kibúvó nélkül szabad utat engedhetsz a halnak, az ismeretlen iránynak, ismeretlen tenmagadnak. Gyöngéd erőszakkal lefejted lábszáradról az angolnát, tenyered közé fogva két parti rönk között visszacsúsztatod a patakba s nem érted, miért nem lefelé úszik, hanem ár ellenében, a hangás ösvénnyel, amelyet zsibbadtan követsz, párhuzamosan, néha elmerül, ilyenkor nem állód meg, hogy titkos izgalommal ne lessed, de sem a patak nem túl mély, sem a hal nem úszik oly sebesen, hogy szemeddel ne követhetnéd, máskor felmerül, ilyenkor vízkarikák gyűrűznek feje körül - no pajtás, most búcsúzhatunk -, mert valóban, az ösvény elkanyarodik a parttól és az akaratodtól független, a kifürkészhetetlen akarat, az a másik, az az erős, nem enged róla letérni. Azon mosolyogsz, hogy szokásod volt minden utadról valami emléktárgyat, ha mást nem, egy füzetbe préselt ágacskát, vagy legalább egy színes kavicsot hazavinni, innen csak ezt az angolnát vinném emlékbe, de sem nevetésed, sem röpködő gondolatfoszlányaidat nem visszhangozta senki, mert az út oly közeli, akárha mi magunk lennénk, minden betölthető hézag, megnyitható kapu, áthidaló ölelés nélkül - az út mégsem társ, mégsem vezető. Az angolna eltűnt. Egymagádban bandukolsz. Olyan egyedül, hogy már meg is feledkezel róla a kavicsos, itt-ott erőszakosan élni kívánó, a törmelékek között napvilágra kapaszkodó fűcsomók cementporos ösvényén, valamint megfeledkeztél a karikát kergető kisfiúról, akinek feltámasztására vonatra szálltál és az ódon, boltíves kapuról, mögötte a terebélyes udvaron a vadgesztenyefáról, a verandát befutó szőlőlugasról s előtte az üde gyepes térről a világszéles libalegelővel. Az út, ha nem falábakon jársz felette, legalább öt lépéssel magasabban, gólyalábakon, felszívja emlékeidet, céljaidat, még jelenedet, a mindent betöltő hatalmast is, aki vagy, kérész pillanatokká röppenti, ezt nevezik kalandnak, ezt véletlennek, ezt szerencsének, ezt csapásnak és végzetnek és kényszernek, ha nem ismered az akaratot, a magadénál nagyobbat, s ha nem vagy az, te, magad - a vezető. Nem, ez a bolyongás már semmit sem ígér, lehet nem ide kellett volna jönnöm, forgolódik benned tompa, sorsod elleni berzenkedés, érthetően, hisz, ha már nem is gondolsz rá, valóban nem hallatszik itt semmi hívás és kapunak sincs nyoma a belépésre. 709
