Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)
KEMÉNY KATALIN Angolna Come in! Entrez s’il vous piait! Prosze wejáó! Veni! Veni! - hallottad a világ valamennyi nyelvén, azokon is, amelyeket nem ismertél és még létezésükről sem volt tudomásod. Tessék bejönni, besétálni, besietni, akár beúszni! és egyre sürgetőbben. Teljes érzékenységed szabadjára oldva, majd önmaga hatványára emelve sem tudtad észlelni merről, melyik égtáj felől jő a hívás, magad előtt átjárható résnek nyoma se, ezért gyakran hátrafordultál. Mögötted és körülötted ugyanaz a sűrű, olykor ritkuló, de egybemosódó tér, mozaiklap, összeillesztve közutakból, indóházakból, a hegyoldalban szépkilátásba foszló nyárilakból, a városban a kilátást egymás elől faló bérházakból, tömérdek kozmetikai, valamint izgató- és csillapítószerből mint stukkók és díszállatok, remekművek és strandszépségek, leány- és legényegyletek (alias: kolostorok, vagy koedukációs szervezettel népjóléti, valamint erkölcsrendészeti intézmények, idetartoztak konklávék, legfőbb államtanácsok, termelő- szövetkezetek, archívumok, klinikák, nyilvános- és titkos és családi házak és egyebek), teátrumok, a civilizált ember minden igényét kiszolgáló áruházak és a mellékutcában szatócsbolt, ahol a szegényebbek pironkodás nélkül vásárolhatnak tökmagot, meg krumplicukorba olvasztott meszkalint, dómok, temetésekkel egybekötött lakodalmak, nagyszabású filozófiai rendszerek, talponállók és nyugágyak, börtön is elég, bár ezeket nem lehet világosan megkülönböztetni a szabadságharcoktól és egyéb szabadtéri játékoktól. Csupa déjá vu körtánc, a lépéseket már unos-untig gyakoroltad s ha nem is fásultál még éppen rostnyalábbá, varázsuk kedélyed rostáján áthullott és így valami Kellemes, szinte várt meglepetés borzongatta gerinced a felszólítás hallatán: Tessék bejönni! Szíves örömest engedtél volna a hívásnak, mégha a hívó ismeretlen is, de hová? Feletted az ég akár ködhályogos, akár kék tündöklésébe burkolja rejtelmét, egyaránt közömbös és zárt, semmi jele a hívásodra széttáruló felhőknek. És lefelé? - lábad alatt a föld nem kevésbé rideg, port taposol, fűben hemperegsz, apró tócsákban pacskolsz, mély vizet szelsz, mind szótlan, akár simára koptatott aszfalt, még egy vakondtúrásnyi gödör sem kínálja nyílását belépésre. Görgő szkarabeusként bukfencezel saját tengelyed körül, a hang, a belépés irányát fürkészve. Tessék bejönni! Hová? Azt észrevetted, hogy a néma tér vetöszálait az idő nyüstfonalai haránt kergetik és kedved lett volna a keringést megállítani, talán a forgórésen így besurrani, ám a magasból csóvaként lezuhanó fonalak szédületes száguldásukban oly szorosan tapadtak egymásba, hogy ámbár a sugarak felcserélhetetlenül különbözők, mégis, szétválasztásra, a határvonalakba fogódzásra nem is gondolhattál - hát még ajtónyílásra! Azt, hogy létezik egy ötödik világtáj, pon705
