Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Bertalan Lajos: Utak, legendák Pannóniából (Sebestyén György 1930-1990)

és nagyvonalúságával ékes Burgenland ugyan innsbrucki műhelyben látott - három éve - napvilágot, mégis tökéletes folytatása az elsőnek, bár itt a műfaj (esszé) más hangvételt és írói megközelítést követelt. Sebestyén persze itt is következetesen osztrák és magyar, hiszen a németújvári grófok, vagy a honfoglalás után kialakult gyepű lényege, a Fertő (Neusiedler See) körüli pinceszerek mulatási szokásai, netán a magyarkodás fogalma csakis e témakörök alapos magyar-osztrák szerző tollán kaphatnak hiteles leírást németül is.

Nemrég a pesti rádióadások egyikében megszólaltatták (jellemző: ez a megemlékezés is jócskán megkésett!) az egyik hazai, német származású tudós költőt, aki mellékesen személyes ismeretségbe is került Sebestyénnel. Akérdező riporter kérdései sajnos abba az irányba terelték a beszélgetést (miközben a Pannónia-magazinról, a Sebestyén-féle vállalkozások egyik legfontosabbikáról szinte egy szó sem hangzott el), hogy miként lesz egy magyar íróból szigorú értelemben vett német nyelvű osztrák szerző... Itt most nincs se helye, se értelme külön elemezgetni Molnár, Ödön von Horváth, Heimito Doderer magyar-osztrák-kozmopolita vonásait (Sebestyén följegyzi egyébként, hogyan vitatták egymás magyarságát Horváth és Doderer), hisz a mű mindenképpen eldönti a (néha fontoskodásnak tűnő) kérdést.

AKrúdy-fordító, Illyés, Déry, Németh László, Örkény, Mészöly művészetére folyton hivatkozó, Madách Tragédiáját saját fordításában színpadra segítő Sebestyén esetében ez a kérdés nemcsak fölösleges és tudálékos, de hamis is. Sokszor szembenézett a halállal, jegyzeteinek egy része éppen e szembenézés írásos reflexiója (Önarckép a halottas ágyon, 1966. dec. 12., Aki előre pillant, a reális halállal néz farkasszemet... 1960. aug. 26., Hónapok óta az elmúlást hurcolom magamban, 1970. okt. 5.), a művészetet is, az írást különösen a halálfélelem hatásos ellenszerének tartotta, de ugyanígy szembenézett a hontalanság, a hazát cseréim drámai valóságával, gyakorta e két-három élet-halálérzés mindegyikével. Amikor például ifjúkori, s már rég elhalt barátaira, Sarkadira, Nagy Lászlóra, Kormos Istvánra gondolt, kigyalogolt a határra, s miközben magyar írósorsok és magyar szellemek suhantak át fölötte, Burgenland és Sopron megye találkozásánál az összetartozás jegyében szakadtak föl fájdalmas szavai a közép-európai sors mélységeiből. Pannóniában és Pannóniából utak vezetnek egyáshoz, egymástól derűs dombhátak, gazdag gyümölcsösök, ringó gabonatáblák, történelmi várak, várromok között. Az író, aki a bécsi parlament mögötti egyik utcában, az Auersperg egyik századfordulón épített tömbjében volt bécsi illetőségű lakos, maga is inkább a pannon dombok, pincék, présházak vidékén csatangolt szívesen, ha Pen-hivatala, vagy az általa is keleti Golf-áramlatnak nevezett közeledés ügyvivői kötelmei el nem szólították Pestre, Moszkvába vagy Prágába.

Abban igazat adhatunk a fontoskodóknak, hogy végül kitűnő német stiliszta lett, s már ő maga is érezte, hogy „másik anyanyelv” keríti katalmába: „Most észlelem e szörnyű merészséget, önként lefejtem magamról az anyanyelv védő köntösét.” Azt azonban soha nem feledte, hogy a világirodalom legszebb verseivel Szerb Antal válogatásában ismerkedett, s olyan költő személyes barátságát is érezhette, mint Radnóti Miklós.

Jellegzetes pannon vándorként barangolta be a tájat, vette birtokába szépségeit és szellemi örökségét, ahogy tökéletesen átkapcsolt a választott nyelv hullámhosszára, általa érezni és éreztetni a lélek legrejtettebb rezdüléseit, miként utolsó fontos alkotásában, A magányosság müvei című regényében is teszi.

704