Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: A megátalkodottságtól a szótlan derűig (Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk) (kritika)
ki vadakra lő az rám is lőhet egyszer... Tudjuk azonban, a mai költészet ereje gyakran önmaga meghaladásában rejlik. Különösen érdekes ez az erőfeszítés, ha a valósághűség érdekében tesz erre kísérletet a vers. így az eredetileg formainak tűnő kérdésnek igencsak fontos tartalmi hozadéka van. Ez a versalkotó eljárás, a valósághoz való ragaszkodás akár a költöiség rovására is, segítséget jelent „írni / a szó egyetemes súlytalansági állapotában”. Ugyancsak erőt ad ahhoz, hogy a lírai én lazíthasson az életrajzi énhez fűződő túlzottan is szoros kapcsolatán. Az életmű első igazán jelentős versei a közvetlen elődöknek tekintett írók elvesztését gyászoló versek csokra, melyek a Földi pórok című 82-es kötetben jelennek meg, de melyeknek élménye már az előző, Halántékdob (1978) című könyv kötetzáró nagyverseiben is megjelenik: és 1977. október 6. Kormos is halott, és 1978. január 30. Nagy László halott ......sírunk és hallgatunk......................... A z ars poetica-szerű költemények végkicsengése tóvol esik a fiatal Nagy Gáspár első verseinek sodró lendületétől, egyértelműségétől. És ez már őszinteségének költői gyümölcse. Nem tagadja le maga előtt sem a tényt: verset írni nehéz. Ezért jelenik meg későbbi költészetének egyik legfontosabb üzenete: a hallgatás dicsérete. Kút című versében például arról ír, mennyire lehetetlen az álmok kútjának mélyéről felszínre hozni a verset. Nyelvem pallosával című versének zárógondolata hallgatás és szabadság összefüggését mutatja aforisztikus tömörséggel: hallgatni szabad.” Ugyanerről szól a Tanúvallomás utolsó versszaka: „... ám létezhet verstanú // számtalan: befelé robajló csöndek, / kopások, szívromok, vértanú-hallgatások.” A hallgatás esztétikája végletes következtetés levonására készteti a költőt Zónaidő című, erős és sűrű költeményében: „Áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok”. A formai fejlődés a versben mindig tartalmi változást is hoz. Különösképp igaz ez Nagy Gáspár esetében, akinek korai költészetére annyira rányomta bélyegét a költői szubjektum. A versek csöndesedésével a lírai én is átalakul. Erről ad megdöbbentően hiteles képet a Tékozlók imája címen közreadott új versek közül az egyik, melynek már címe is beszédes: A tükör mélyén. Ezt a verset érdemes lenne egészében idézni, de ha csak néhány részletét vesszük, akkor is látszik, mennyire megváltozott a versben bújkáló költői habitus: „Szomorú szájszél / már nem rohan / mindenre ráér / legbelül mosoly”. Ez a szelídség nem megalkuvás - inkább megnemalkuvás. A tapasztalatok feldolgozásának eredményeként megszerzett — bölcsesség. Olyan ember hangja, aki rájön, nem csak egy csatát kell megnyernie annak, aki valóban győzni akar. Hogy Nagy Gáspár alkatától nem idegen ez a kevésbé forradalmi, de éppoly csökönyös akarás, bizonyítják azok a részletek, melyek egy-egy régebbi versében is ilyen irányba mutattak: „Ezért is indulunk / többé már nem toronyiránt / és nem hegymagaslatok felé, / de belső, rejtett magaslatok / főié...”. A Bartók Béla emlékének szentelt vers utolsó másfél sora ugyanerről szól: „... aki nem ellobbanó / Ki ragyog hosszan és sokszorozzák tengereK”. Hogy mennyire alapvető fordulatot jelent azonban ez a váltás, állják itt bizonyítékul egyetlen sor, mely a költő-vátesz szerepének egyértelmű megtagadása: „halálom csak rámtartozik”. Ez az esztétikai irányváltásként induló, személyiségformáló változás, mely a nyolcvanas években jellemzi Nagy költői útját, a Földi pörök tanúsága szerint vallásos dimenzióval is bír. Ebben az 1982-es kötetben, amelynek nagy formai újdonsága a rövidvers, Nagy Gáspár több Istenes verset is megjelentetett. Inkább Isten-keresésről esik szó ezekben a darabokban, nem annyira megszilárdult és biztos hitről, mégis 697
