Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Olasz Sándor: Író a senkiföldjén (Gombos Gyula Szabó Dezső monográfiájáról) (kritika)
Az íróról Gombos könyvében jóval kevesebbet tudunk meg, mint az író eszmevilágában meglévő politikai-filozófiai szempontrendszerről. No nem mintha nem tartaná írónak Szabó Dezsőt. A monográfiában következetesen végigvitt gondolatot (Szabó a 19. század fia) talán épp regényei illusztrálják legjobban. A múlt századi nagyregény mintájától soha nem tudott elszakadni. Ez azonban önmagában még nem volna bey. A lényeg, hogy jó-e a regény avagy nem. Ezt az alapkérdést Fülep Lajos fogalmazta meg Az elsodort faluról írt bírálatában. Fülep végül is nemmel válaszol, mert a mű in extenso: „Az epikai végbemenés művészi totalitása helyett egymás után fűzött epizódok kronológiai totalitása...” In intenso: „... Ady egyetlen nagy lírai gesztusának és kiáltásának gesztikulálásokkal és recitativókkal való megismétlése, prózailag, publicisztika- ilag, didaktikusán.” Van itt krónika, leírás és erkölcsi elmélkedés, de ez - mondja Fülep — nem elég a regényhez. így hát az egyik oldalon a tehetség, az igény, a regényírói zsenitudat, a másikon torzulások az írói munkában, a művészi törekvések egyvelege, elnagyolt alakok, a kivételes nyelvi erő elszabadulása. Szabó Dezső - téves ars poetica által vezetve — nem is próbálta egyensúlyban tartani az ihletet és a fegyelmet. Ráadásul élményszegény ember volt, érzéketlen „azok iránt a középhullámok iránt”, „melyeken a mindennapok csöndes zengése áramlik egyik életből a másikba.” Pedig minden - műveltség, nyelvi gazdagság, problémaérzékenység - megvolt a nagy műhöz. Csupán a köznapi dolgok ismerete hiányzott. Ezeket a hiányosságokat azonban gyakran tudjuk feledni. Még a Csodálatos élet, ez a lírai-filozofikus mese-regény is magával ragadja olvasóját. Pedig szüntelenül a szándék és a megvalósulás közötti sajnálatos távolságot tapasztaljuk ebben a modoros, mesterkélten stilizáló regényben. Mert a naiv, a realizmus előtti epika áttetsző líraiságát és poétikusságát nem lehet egyszerűen eltanulni. Szabó Dezső regénye ugyan az emberi élet végső egzisztenciális kérdésére keres választ, de a mű világszerkezetének centrumába mégiscsak valami eszmei-ideologikus elem kerül. Vissza a paraszthoz, vissza a földhöz - az író eszméinek ez jelképes kifejezése ugyan, létfilozófiának nehezen elképzelhető. Gombos teljes joggal az igazi Szabó Dezső-műfajt a pamflet, a szatíra, a gúny, az irónia, a debatteri zsenialitás ötvözetében fedezi föl. Hogy Szabó Dezsőnek - minden túlzás nélkül - a világirodalom nagy szatirikusai a legközelebbi rokonai, azt meggyőzően bizonyítja A magyar Káosz című pamflet-gyűjtemény is (1990). Gombos Gyula könyve - az irodalomtörténet-írói érdemen túl - a magyar politikai gondolkodásnak is kiemelkedő teljesítménye. Szabó Dezső életművéből sok minden anakronisztikussá vált, de Gombos azt is képes megláttatni, ami nem évülhet el. „Kortársai, kevés kivétellel, többnyire azt látták benne - azt csodálták, utánozták, nézték le vagy gyűlölték -, ami időközben elavult; de a jövő azt fogja tisztelni, ami ma is tiszteletre kényszerít: a gondolkozás erejét és bátorságát, mellyel széttekintett helyzetünk vigasztalan tényei közt, s azt az igazmondó szenvedélyt, mellyel berontott a magyar közgondolkodásba, önáltatás, tabuk, téveszmék és félelmetes hatalmasságok közé.” (Püski Kiadó, Budapest, 1989) 694
