Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - M. Kiss Sándor: Egy karika a szalámiból (Beszélgetés Kiss-Balázs Eszterrel) (interjú)
tudhatta meg a ’48 szeptembert. A kihallgató olyan kifejezéseket használt, amelyek csakis másodkézből származhattak; olyan részletességgel írta le a szobámat, ahogyan csak ’50 márciusában rendeztük át, és más nem járt hozzánk, csak A. J. Vonjuk azonban le ebből az egész légkört. Mindenki gyanakodott mindenkire hosszú éveken át. Odáig terjedt ez a gyanakvás, hogy pl. legjobb barátnőm, Vámos Magda egyszer Kistarcsán, egy ottani kihallgatás után megkérdezte tőlem, nem vallottam-e XY ellen. Odáig, hogy amikor aFöld legtisztább emberét, Fleischner Icát „egészségi állapotára tekintettel” kedvezménnyel szabadították, képes voltam levelezőlapon azt írni a kintieknek: „Ica betegsége ragályos!” Ez annak a korszaknak a legnagyobb bűne, ez a fertőzött légkör, nem a halálos ítélések! Végül 8—10 órás birkózás után sajátkezőleg legépeltem és aláírtam azt a nyilatkozatot, hogy a Hatóságnak jelentéseket tenni nem vagyok hajlandó. Anyámnak lel sem tűnt a távollétem, mert hajnaltájt már otthon voltam. Tatát tájékoztattam. Vádiratomban a „hivatali titoktartás megsértése” pontot nem vették be. Ez mikor történt? 1950 áprilisában. Rettegi azonban május 8-án vagy 9-én újra a presszóba rendelt, és közölte velem: „Az ÁVH átvette a kistarcsai internálótábort. Ne reménykedjen abban, hogy egyszerű internálással megússza és kikerül a mi körünkből, mert mi ott is kezünkben tartjuk Magát!” „Tudom, hogy el fognak vinni, napok kérdése az egész. De az Egyetemen az alapvizsgáimat szeretném még letenni. Ha ebben tud segíteni, kérem, tegye meg!” „Maga azt képzeli, h ogy kiszabadul és folytatja az egyetemet?” „Csak szeretném letenni a vizsgáimat.” Letettem. Ekkoriban kezdték sorra letartóztatni a „jobboldali” szocdemeket. Igen, hallottuk hírét Szeder és Takács Ferenc eltűnésének. De Marosán még visszaköszönt nekem az Iparügyi Minisztérium folyosóján, Szaki még államelnök volt. Május közepén-végén kihívtak Pestlőrincre egy szemináriumra. Az embereket régtől fogva ismertem. Fölálltam a dobogóra és így nyitottam: „Barátsággal köszöntöm az Elvtársakat! ’’(„Barátság” volt a szociáldemokrata köszöntés.) Három-négy percig tapsoltak fölállva. Trösztünk egyik vállalatának főkönyvelője, Perjés Sándor még 43—44-ből ismert engem, mozgalmi múltamat és abból, ahogyan a „régi szakemberekkel” viselkedtem, értette a hovatartozásomat. Másnap reggel jókora virágcsokorral állt meg az íróasztalom előtt és csak ennyit mondott: „Én is barátsággal köszöntőm az elvtársnőt!” Napokon belül, június 1-jei hatállyal áthelyeztek a Textilipari Beruházási Nemzeti Vállalathoz. Tóth Béla textilmérnök volt a vezérigazgatója, a szegedi textil- kombinát megnyitásakor tűz ütött ki, ezt könnyű lett volna főbenjáró bűncselekménynek, szabotázsnak minősíteni. A bőrünket mentendő vagy 50 órát dolgoztunk együtt. Embert így félelmet leplezni és ilyen keményen dolgozni még nem láttam. Azért helyeztek át, mert tiltakoztam „nyugatos” bordajavító lakatosok elbocsátása ellen, ti. ez ritka szakma, s ha a szövőborda hibás, selejt jön le a gépről és nem vagyunk olyan gazdag ország. Négyszeresen kitüntetett érdemi munkatársból gépírónővé minősítettek le. Érdekes, hogy mindez még akkor is, a sokkalta életbevágóbb dolgok közepette is fájni tudott. De addigra már folyamatban volt, hogy tagja lehetek az egyetemen az Irodalomtörténeti Munkaközösségnek, ahol csak 400 Ft a törzsfizetés — előtte 1600 Ft-ot kerestem —, de ennyi elég volt anyámnak kosztpénzre, a többivel pedig nem törődtem. Odaadtam anyámnak 4000,— Ft, különmunkával szerzett pénzemet, megvettem két évre a tüzelőt, és nyomdában volt a Kölcsey-könyvem, amelynek szerzőségét jóelőre odaadtam másnak (hisz tudtam: az én nevemmel könyv meg 70
