Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Laczkó András: Menhelytől a müncheni nyomdáig (Találkozás Molnár Józseffel) (interjú)
s nem tudott hová menni. Ezek közé tartozott Vaszily Serelibov is, aki civilben műszaki ember lehetett, vagy rajzoló. Sokat mesélt nekem a háborút megelőző évekről, nagyon jól keresett. Tudtam egy kicsit oroszul. Afféle bizalmi emberük lettem a foglyoknak. Futnak hozzám egyszer, hogy borzasztó nagy baj van, meg fog halni a Vaszilij. Miért halna meg? Magas láza van, mondták, nagy hideg volt, mínusz negyvenegy fok, a foglyok fűtetlen szobában háltak, katonaköpenyükkel és kátránypapírral takaróztak. Nem volt nekünk sem annyi pokrócunk, hogy adhattunk volna nekik. Azonnal rohantam a századoshoz, kértem, hogy folvihessem a mi legénységi szobánkba. Majd ácsolunk neki egy ágyat. Amit most Vaszilij esetéről elmondok, érdemes megjegyezni. A magyar bakák közül, ha valaki beteg lett, azonnal felmerült a kérdés, nem szimulál-e? A beteg Vaszilijnak az ágyat megcsinálták, megtömték szalmával, őt beállították egy lavórba, tetőtől-talpig lemosták, betakarták. Jaj, szegény hadifogoly meg ne haljon! Vaszilij végig ott is maradt velünk. Azt hiszem, ez 1942 karácsonyán volt. Utána hazajöttem szabadságra. Tudom, már Sztálingrád után volt, mert jöttek az oroszok, menekültek is, akik dolgoztak a németeknél. Tőlük hallottam, hogy Sztálingrád elesett. Meghagytam a többieknek, Vaszilijt hozzák magukkal, ha visszavonulnánk. El is hozták egész a magyar határra, ám ott a németek elvitték. Azóta is keresem, ha másképpen nem, gondolatban, hogy él-e? Megvan-e? Nem tudom, mi történt vele. Megváltozott a felszabadulás után a sorsa? A Lovag utcában laktam, nem messze attól a háztól, ahol József Attila élt fiatal korában a gyámjánál. József Attila volt jóformán az egyetlen író, akit személyesen nem ismertem, mert amikor az irodalom iránt érdeklődni kezdtem, ő már beteg volt. Most egy nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani, mert korrigálni kell egy megjelent írást. Még a háború alatt történt. Egy napon Darvas Józseffel találkoztam (Józsefet mondok, bár nekem Jóska volt, pedig pár évvel idősebb volt nálam), elmondta, hogy a Népszava ifjúsági gárdája előadást tart a vasasoknál, és arra kért, hogy én konferáljak. Előadásokat tartottam, de életemben nem konferáltam! „Miért akarod?” - kérdeztem. Előadják Móricz Zsigmond: Ludas Maty igának egy részletét, meg a Bánk bánból a Ti bőre-jelene tét. Darvas el akarta hozni a Zsiga bácsit az előadásra, hogy lássa, a munkás körökben is van neve. Pár éve a Népszabadságban Kállai Gyula megírta, hogy micsoda frenetikus tapssal fogadta a munkásfiatalság Móriczot. Darvas Jóska megfogalmazta a Zsiga bácsi köszöntését: „itt van körünkben a modern kor Fazekas Mihálya, Móricz Zsigmond”. Ez volt az első mondat, erre még ma is világosan emlékszem. Ttele volt már a terem, amikor körülnéztem, látva az ismerős publikumot, fel sóhajtottam, te jó Isten, most mi lesz! A jelenlévőknek, a mozgalomba a náci veszedelem hatására nemrég bekapcsolódott zsidó fiatalságnak fogalmuk nincs, ki a Móricz Zsigmond. Ha nem csinálok valamit, akkor halálos csend lesz, és leégünk Zsiga bácsi előtt. Darvas is, én is. Körbeszaladtam a sorok között, és magyaráztam: „ha azt mondom, hogy itt van körünkben a modern kor Fazekas Mihálya, akkor tapsolsz!” Értetlenül meredtek rám: „miért? Ki az a Móricz Zsigmond? Mit tett az a proletáriátusért?” „Ne törődj vele - feleltem -, majd később megmagyarázom, most nincs időm, de tapsolsz, dübörögsz a lábaddal, megértetted?” Mikor kimentem a színpadra és kimondtam Móricz Zsigmond nevét, hát égszakadás, földindulás, olyan taps kerekedett, amihez hasonlót Zsiga bácsi talán életében nem kapott. Csakhogy a Horthy-időkben mindig jelen volt egy rendőrtiszt, aki betilthatta az előadást vagy egyes részeit. A miénk leparancsolta a Ludas Matyit, mert azt hitte, proletárok ülnek a teremben, s előttünk a főszolgabíró megverése nyílt lázítás. Nekem nem kellett tovább a Darvas Jóska szövege, kimentem a színpadra és elmondtam véleményemet a rendszerről. Következett volna a Bánk bán részlete. Nem lehet — mondta -, mert a Tiborc panasza szintén lázítás. Akkor már üvöltöttem! Micsoda, világszabadság? Szó sem lehet róla! Petőfi verse, az Egy gondolat bánt engemet következett volna. A 679
