Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Laczkó András: Menhelytől a müncheni nyomdáig (Találkozás Molnár Józseffel) (interjú)

épületben volt, onnét át kellett hozni, és aki soros volt, télen a megfagyott zsírt a tetejéről lekanalazta. A papok többsége nem értett a pedagógiához. Az igazgatónk dr. Czuczor János volt, Czuczor Gergely családjából, elmondta sokszor, hogy olyan jó dolga senkinek nem volt közülünk, mint neki gyermekkorában, és mégis eljött szaléziánus papnak. Fillér nélkül éltek, mert nem szabadott nekik pénzt tartaniok. Viszont én olyan szegény voltam, hogy karácsonykor egyszerűen nem volt hova mennem. Ottmaradtam. Akkor volt a világgazdasági válság. Dr. Czuczor János igazgató tartotta a karácsonyi prédikációt, azt mondta, hogy ebben az országban, aki dolgozni akar, az dolgozhat, aki munka nélkül van, az lusta. Pesti rokonaim nagy része munka nélküli volt. Olyan dühbe gurultam, hogy elhatároztam, ezeknek többet nem gyónok. Tudtam, hogy nem tehetnek ellenem semmit, mert Don Bosco megmondta, és ők mindig hangsúlyozták is, nem lehet kényszeríteni a gyerekeket arra, hogy gyónjanak. Ezt kihasználtam. Viszont nehogy kirúgjanak az intézetből, úgy megtanultam a hittant, hogy fogcsikorgatva nekem adták a hittanjutalmat az év végén. De nem azt, amit szerettem volna. Dos Bosco életét vártam, mert szép, vastag könyv volt, viszont Petőfi verseit adták. Elolvastam az Akasszátok föl a királyokat, az Apostolt. Petőfi egy új világot nyitott meg a tizennégy éves gyerek előtt. Petőfi tett forradalmárrá. A Petőfi-kötetért hálás vagyok még ma is a szaléziánusoknak.

Hogyan ment tovább az élete?

A főispánnak volt még két húga, hozzájuk kerültem, a cselédszobába. Ott háltam, mert öreglányok voltak, és valahogy szimpátiát éreztek irántam, dédelgettek. Egy nyarat ott töltöttem náluk. Enni adtak. Nem voltak gazdagok, nem volt valami nagy jómódjuk. Azután unokatestvéremhez, Simon István első feleségének az anyjához kerültem. A négy kereskedelmi iskolai év alatt náluk laktam. Háromszor három méteres szobában éltünk nyolcán, túlzók, lehet, hogy csak hatan. Úgy kellett bejárni a lakásba, az Alitzer bácsiék konyháján keresztül. Egy pici konyhánk volt. Másfél négyzetméter. Alitzer bácsiék rettentően szegény zsidók voltak. Akkor már nem tudott dolgozni, mert kiöregedett a munkából. A fia bőrdíszművesnek tanult. A rokonaim szervezett munkások voltak, és megtörtént a csoda: mi próbáltuk meggyőzni a zsidó munkást arrról, hogy be kell lépnie a szakszervezetbe, a szociáldemokrata pártba. Alitzer Sanyinak fogalma sem volt arról, hogy ilyesmi létezik. Rokonaim közül egyik volt igazán szervezett, azaz illegális kommunista. Sose láttam a pártigazolványát, csak azt tudom, hogy a barátjával, aki szintén velünk lakott, egy éjszaka elmentek egy vödör vörös festékkel, és még máig sem tudom miért, utána nagy büszkén mesélték, hogy a zsidó kórház falára fölmázolták: „Éljen az MKP!” A lényeg az, hogy a Jani hozott kommunista röpiratokat, füzeteket. Akkor már kereskedelmibe jártam, már olvastam Veres Pétert, Illyés Gyulát, érthető, hogy azok a célzatos, mondhatnám, hogy buta szólamok nem hatottak rám. Kezembe került Kun Bélának egy beszéde a Vörös Újságból. Minden negyedik mondat az volt (az őszirózsás forradalom alatt): hogy fizesse a kecskeméti öreg templom nagyharangja. Az adófizetésről volt szó. Ez az egyik ok, ami miatt nem lettem kommunista. Lehettem volna, mert minden adottságom megvolt. Törvénytelen gyerek voltam, mert anyám nem veszíthette el azt az öt pengőt, amit az első férje után, mint hadiözvegy kapott. Aztán a nyomor. Szóval lehettem volna kommunista 1945 után, de nem lettem azért sem, mert közben katona voltam az orosz fronton, és rossz tapasztalatokkal jöttem onnét haza. (Hadd mondjam el, csodálatos dolog: én kétszeres megszálló voltam életemben. A magyar hadsereggel Oroszországban. Aztán, amikor kikerültem Németországba, Dessewffy Gyula révén az amerikai hadseregnél kaptam állást, ma is megvan az igazolványom, szövetséges személy voltam. Megszálltam Németországot is.)

Más a szociáldemokrata párttal való kapcsolatom. Elmondtam, hogy a Népszavát olvastam a rokonaimnál. A kereskedelmiben elhatároztam, hogy beszervezem az osztálytársaimat, a szegényeket, ilyen volt Jobbágy Károly (a költő). Társaim többsége

675