Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Tatár Sándor: A "létezés-szakma": elébevágni a nyelvnek (Ottlik Gépza: A Valencia-rejtély) (tanulmány)
TATÁR SÁNDOR A „létezés-szakma”: elébevágni a nyelvnek (OTTLIK GÉZA: A VALENCIA-REJTÉLY) Ottlik Géza megtestesült oxymoronként, újabb és újabb kötetek által nem dokumentált jelenléttel van jelen irodalmunkban, illetőleg a magyar epikáról való gondolkodásban. Ő a hallgatag író Magyarországon. Olyan hallgatag író mindazonáltal, akit irodalmunk és literátoraink értéktudata a század honi legnagyobbjai között tart számon. Az önmagában kétes értékű - főművének címére rájátszó - szójáték: iskolateremtő, megszolgált titulus is egyben: több kritikusunknak az Ottliknál fiatalabb szerzők megnyilatkozásaival egybehangzó állítása szerint újabb magyar prózánknak (az ideológiamentes, illetőleg a mindentudó elbeszélő iránt bizalmatlan epikának) az egyik legösztönzőbb példája és „forrása” Ottlik Géza életműve. Az írót, úgy is mint a Nyugatban még publikált nemzedék utolsó élő tagjainak egyikét, úgy is mint irodalmunk „Adrian Leverkühnjét”, aki, miután rég eltökélte magában, hogy író lesz, a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakát végezte el, mindennek következtében legendák övezik. Ez nem kedvez annak, hogy róla, a szó általánosan elfogadott értelmében, kritika készülhessen. Hogy jelen dolgozatban szintén csak hellyel-közzel jut szóhoz a kritikai mérlegretevés, az mindazonáltal nem erre vagy holmi kritikai illemkódexre vezethető vissza, hanem arra, hogy sem Ottlik Géza nem szorul már jótanácsokra, s alig hiszem, hogy az olvasókat rá kéne kapatni Ottlik olvasására. (Réges-rég sok híve van.) Fontosabb, hogy annak megértésére törekedjünk, mi is az író mélyebb közlendője, ezt viszont az életmű „egészének” referenciamezejében tanácsos megkísérelni. Az újabb - az előző, Próza címűt kilenc évvel követő - Ottlik-kötet négy írásból állt össze: a helyenként naplóra, másutt esszére, sőt nyelvfilozófiai értekezésre emlékeztető, Mándy Ivánnak ajánlott „dán novelládból, a Hajónaplóból, két közös cím alá vont, voltaképpen szintén az írói önmegőrzésről - s ami ennek része: önlegyőzésről - szóló vallomásos írásból, A Budapesti (Budai) Torna Egylet s A másik Magyarországból, valamint a formájában drámára hasonlító, valójában évtizedeket átfogó, egy sűrített regénnyel felérő totalitású A Valencia-rejtélyből. Ha e kötetet az életmű viszonyrendszerébe állítjuk, akkor ez az összevetés máris megadja a(z egyik lehetséges) választ arra a kérdésre, miképpen lesz egy szűkszavú író nagyformátumú, kikerülhetetlen. Ottlik Géza például úgy, hogy írásaiban hol nyíltan, jól felismerhetően, hol műveinek valamely, csak elmélyültebb elemzéssel hozzáférhető rétegében ugyanarról beszél. Rokon elemeik révén művei olvasáskor kölcsönösen felidézik egymást, egymás s az írót foglalkoztató kérdések súlyát fokozva. Kinek ne jutna eszébe Kirketerp kapitány és Ivó Maandygaard hangtalan párbeszédeit olvasva Szeredynek és Bébének a roppant kurta közlésekből, sót helyenként csak egy-egy mássalhangzóból álló beszélgetése a Lukács fürdőben (Iskola a határon), s vajon a Hajónaplóban emlegetett kecsketúró cinkosságkifejezö ereje, vagy az, hogy 658
