Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Villányi László: Tolnai prózája (tanulmány)

szüleivel utazott gyerekkorában. Az áruházban mediterrán szivacsot kér. Elmondja, hogy szivacshalász szeretett volna lenni. Elmondja emlékét: „Járt velem az iskolába egy úri fiú, akinek a palatáblájához piros selyemzsinórral egy különös spongya volt kötve...”. Rájön, hogy ez a különös törlő mediterrán szivacs volt. „Huszonöt évig nem tudtam megnevezni, míg ön rám nem ijesztett, mint a dadogósokat, hátba nem ütött kérdéseivel: mediterrán szivacs!” Amikor később kilép a múzeumból, ez a benyomása: „Künn az egyre sűrűsödő köd, akár egy óriás szivacs nyomta, törölgette a celtiszek bordó vesszeit, a nyúl szőr cilin derek anyagára emlékeztető palatetőket, a sárga kövezetét”.

Tolnai Ottó többször él a nézőpontváltás módszerével. A skizofrén asszony monológjába beleszövi a diák nézőpontját: „Németben minden munka kocentrációs.”... „No lám, szabaddá tett benneteket a munka, szabaddá áruházaik számára...”. Ezek a beszúrások az asszony mondandóját erősítik. Az író a Gastarbeiter story ban a levélformát választja, egy vendégmunkás nézőpontja érvényesül. Ezt hitelesíti azzal, hogy a levélíró - nénjének szóló - utasításával toldja meg. Sőt, ehhez kapcsolja annak nézőpontját: „Sajnálom az öcsémet. Ő mindig ilyen volt. Szerencsétlen.” Több novellában a gyermek nézőpontjából ábrázolódnak a történések, a naivitás így természetessé válik.

Tolnai voltaképp minden hagyományos írói eszközt használ. De nála ilyen egy leírás. „Nem tudom, megfigyelték-e már, vannak szemek, amelyek éppen megsimogatják a tárgyakat, embereket, mint a madarak árnyéka, vannak szemek, amelyek egy-két milliméternyivel felettük húznak el, vannak szemek, amelyek lényegében nem is látják a tárgyakat: mondjuk kilencven fokkal minden megfordul bennük, kettéhasad, és puhává, sötét mintássá válik, mint az éjjeli lepkék szárnyai, vannak szemek, amelyek mint valami kis gumilabdák, visszapattannak.” íme egy Tolnai-hasonlat: „A fű ilyenkor abszolút zöld, a félbeharapott zöld barack — a smaragd csillogásával megegyező”. Egy metafora: „Bal tenyere önkéntelenül kitárul a decemberi nap felé, mintha csak kérné, hogy egyszerre verjék, szögezzék át felülről a napsugarak, alulról a hideg gyökerek”.

Ezt mondatja magának Tolnai: „Hagyd a fenébe azt az egész áruházhistóriát: »egyetlen metaforádat«”. (Utalás Szentkuthyra?) Meglehetős iróniával kezeli viszonyát az Áruházzal. „Újvidék Áruház — Bakonyom?” - olvashatjuk az Ady-parafrázist. „Az áruház metafizikája” - firkantja le. „Áruház - menedékház” - él a kínálkozó szójátékkal. „En a vásárló ember remeterákja vagyok. Nekem ő és temploma, az áruház, biztosítja a melankólia zsúfolt terét” - súgja meg olvasóinak. „Én a vásárló ember sakálja vagyok ...engem csak a vásárlás pillanata, a vásárlás pillanatának pszichológiája érdekel, az első pillanat, amikor az áru, akár a reflektor fénye a nyulat, megbénítja az embert” - avat be titkába. És még panaszkodik is, mintha egy fáradt házasságról beszélne: „Már nem tudok úgy besétálni az áruházba. Vannak még csendes óráim, szép pillanataim, hihetetlen találkozásaim, de már nem tudom úgy átengedni magam az áruház szeszélyes huzatának, mint valamikor. Már nincsenek lehunyt szemű mennybemeneteleim és alászállásaim. Profiként érkezem, akár egy alkalmazott”.

Többek között ez a fajta személyesség az, ami miatt szeretni lehet Tolnai prózáját. Ahogyan közli: „Bénaságom-némaságom, ügyefogyottságom (bizony, ez a lényeg: ügyeim fogytán, miről is írhatnék) fekete lukként vonzza, nyeli a leveleket”. Ahogyan bevallja a tárgyak iránti vonzalmát, s aztán kéjjel fedezhetjük fel a legkülönfélébb tárgyakat a novellákban. Ahogyan elmondja, őt éppen a nemolvasás izgatja, „ahogyan a nyálas olvasó befut véletlen a szövegbe, be, mint tyúk a muharba, ördögcérnába, és se erre, se arra, moccanni sem tud semerre. Legfeljebb, ha nagyon unatkozik, a lícium, az ördög sefűsefa cérnájának szép piros bogyóit szedegetheti... A szöveg számomra, hogy továbbra is az ördögnél maradjunk, olyan ördöglakatféle, olyan szerkentyű, mint ez a régi forgóajtó, aminek lassan, észrevétlenül félredőlt a tengelye,

650