Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szajbély Mihály: Lilába hajolni roppant veszélyes -Tolnai Ottó (ál-)gyermekverseiről (tanulmány)
Mindez igaz lehet; az előbbi bekezdés végén megfogalmazott kérdésre azonban még mindig nem született válasz. Miért van hát szüksége Tolnainak a kisgyermek látószögére? Azért, mert az a rezignáció, az élet, a világ megváltoztathatatlanságába való szomorú belenyugvás, amely negyvenes évei közepétől kezdve egyre inkább eluralkodott az Új Symposion egykori lázadó és bál vány döntögető szerkesztőjének életérzésén, számára a kisgyermek világlátásán keresztül vált kifejezhetővé. Vagy óvatosabban fogalmazva: a kisgyermek világlátásán keresztül is kifejezhetővé vált. Nem a lázadó kamasz szemléletén keresztül persze, hanem a kamaszkor előtti serdülőén, aki már szüleitől bizonyos mértékig elszakadva önálló élményekkel rendelkezik a világról - ám védekező ösztöne a világ igazságtalanságaival szemben még nem a lázadás, hanem az elfogadás, a természetellenesnek természetesként való megélése felé viszi. Amikor az Elefántpuszi Vaculek Lacikájától a két strici elveszi a pingpongütőket, eszébe sem jut felháborodni ezen. Belenyugvása mintha azt sugallná: miért ne vennék el, hiszen ók az erősebbek. És egyébként is megmarad az az elégtétel, hogy a korábban rézgálicos hordóba esett labdát meghagyták, az igazi értéket ugyanis nem az ütők, hanem ez az azúrlaszti képezte; de hát „fogalmuk sem volt mi az hogy azúrlaszti / a striciknek fogalmuk sincs arról mi az hogy azúrlaszti”. Az örök vesztesek fennsőbbsége szól e sorokból, megtoldva azzal, hogy végül lehet választani is, legalább abban, hogy nem a Du§an cár utcán megy haza az ember, hanem az Arany Jánoson, „mert a du§an cáron sok az apáca és kevés a kéményseprő / kevés az utcára kihajló zöldbarack” (azúrlaszti). És ahová ösztönösen menekül még minden gyermek, az az álom, pontosabban az álmodozás, az önmaga által teremtett szép világ illúziója. A nagy színes szappanbuborékok képesek fölemelni a szobát, elrepíteni valahová messze, a lila semmibe, ahová kíváncsian lehet kitekinteni a gyerekszoba ablakából - „noha ma már minden valamirevaló gyerekszoba ablaka alá / oda van írva egy kis zománcos táblára hogy / lilába hajolni veszélyes” (lilába hajolni). A költészet örök idillje, a légvárépítés szépsége szólal meg itt, szembesítve a józan felnőttség tiltótáblás világával. A kisgyermek élményfelidézési mechanizmusának van egy olyan jellegzetes tulajdonsága, amely lehetővé teszi Tolnai számára, hogy líráját paradox módon epikus elemekből építse fel. A kisgyermek ugyanis szívesebben emlékszik vissza és beszél el történeteket, mintsem beszámolna tájakról, jelenségekről és a hozzájuk fűződő lélekállapotokról. Alapvetően epikus tehát, nem lírikus. Ám Tolnai verseiben a történet-darabkák montázsaiból egyszerre derül fény a fiktív szerző (a kisgyermek) és valódi szerző (a költő) lélekállapotára; így az epikus elemekből végül mégis líra születik. A Rokokokó kisgyermek elbeszélője délutáni tanítás után, sötét, ködös őszi estén bukdácsol hazafelé és közben azon töpreng, hogy még egy év és pályát kell választania. S a hazavezető úton, töprengései közepette mindig eszébe jut egy-egy töredék-történés korábbi életéből: ahogyan döntés helyett a krizantémos vázát döntötte föl a kerek üvegasztalon, ahogy Magyarországon ott állt a firkafal előtt, ahogyan lovaglás közben ledobta a ló stb. Élete valós epizódjainak felidézését persze kiegészítik azok a történések, amikről álmodozik, amiknek eljövetelében hinni szeretne. Jó lenne vattacukorárusnak lenni, „göngyölni a végtelen ultraviola vattát”, vagy esemyőjavítónak, vagy malomszerelőnek, 645
