Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Sebők Zoltán: A Clochard-ok vacsorája - Wols fotóiról (tanulmány)
talán, minden ami lent otthonos, felülnézetből szemlélve elveszíti előterét, tehát optikailag megközelíthetetlenné válik. De már az ilyen típusú fotókon is fölfigyelhetünk néhány tipikusan wolsi vonásra. Előkerült például a hagyatékból egy datálatlan fölvétel, mely minden tekintetben az egyetemes fotótörténet legjobbjai közé tartozik. Valószínűleg kinyomozhatatlan, hogy pontosan miként is készült. Úgy tűnik, mintha Wols egy sötét lépcsőházból fényképezett volna ki az utcára, ahol egy „lenézetből” látható, tehát alaposan megrövidült lámpaoszlop magányoskodik, mögötte valami szerény virágoskert-félével. Tekintetünk mintegy kénytelen ide menekülni az első képsík eseménytelen közegéből, nyomasztóan túladagolt sötétségéből. A virágok mögött azután megint csak a lépcsőház sötétje folytatódik, fölötte egy semmihez sem kötődő, óriási, lebegő ablakkal, melyen keresztül madártávlatból tárul fel egy első látásra kilakoltatott metropolis benyomását keltő vidék. Csak gondosabb odafigyeléssel vesszük észre, hogy az előtér halálos eseménytelenségéből, az utca riasztó csendjén keresztül tekintetünket a holtak otthonába, egy temetőbe vezették. S tették ezt egy olyan rafinált, ambivalens térszerkezet segítségével, melynek titkát képtelenek vagyunk megfejteni. Wols párizsi utcafotóinak másik tipikus vonása, hogy az imént elemzett, zseniálisan megkomponált nagy látványegységek mellett egyre gyakrabban jelennek meg a képeken apró részletek, jelentéktelennek látszó fragmentumok. Brassai után és az Újrealisták előtt fedezte fel magának az egymásra halmozódó tépett plakátok vizuális intenzitását, de anélkül, hogy a legkevésbé is megpróbálta volna őket esztetizálni, néhányszor rácsodálkozott az utcákövek eső utáni csillogására, máskor pedig konstruktivista szellemű kompozíciókat csalt ki a különböző faktúrájú betonlapok összeil- leszkedéséből. S ami a továbbiakat illetően még fontosabb, a magasból letekintve a folyópart szélvédett zugaiban reggelente valami amorf, maszatszerű alakzatokra lett figyelmes. Közelebb férkőzött hozzájuk, de csak annyira, hogy a felvételen alig lehessen megkülönböztetni az egymás hegyén-hátán alvó clochard-okat a körülöttük tornyosuló szeméttől. Ilyen típusú fölvételekből igen sok maradt a hagyatékban. Paradox módon, közülük azok a legsikerültebbek, amelyek „nem sikerültek”, illetve amelyek esetében megsérült a film. A negatívok itt-ott összeragadtak, nemegyszer meg- penészedtek, ami az eredetileg is „informel” látványt, az utcakőhöz mintegy hozzálapított testeket méginkább alaktalanítja és összemossa környezetükkel. Ez az, amit Wols így biztos nem látott, de hogy elégedett lenne vele, az nagyon valószínű. Annál inkább, mert a hasonló hatások keresése egyáltalán nem volt idegen tőle. Továbbra is a felülnézethez ragaszkodva, a nyers látványt úgy próbálta „absztrahálni”, hogy fényképezőgépével egyre közelebb férkőzött hozzá: így fényképezett bele egy felnyitott halkonzerv-dobozba vagy például egy mosogatóvizes vödörbe. De lényegében ugyanezzel az eljárással valósította meg fotóművészeti pályafutásának legtalányosabb teljesítményét, az úgynevezett élelmiszer-csendéletek sorozatát is. Teljesen puritán, végsőkig leegyszerűsített fotókról van szó, melyeken hol apró gombafejeket látunk véletlenszerű elrendezésben, hol amorffá dermedt rántottét, hol pedig szutykos, foszladozó gézre ejtett sajtdarabkát. S mindez külön-külön valami fásult nemtörődömséggel tálalva: sehol egy vizuális poén, sehol egy gondos beállításra utaló mozzanat, sehol az esztetizálás legapróbb kísérlete. Egészében viszont a sorozat valami irracionális monomániát sejtet. Mit kezdjünk ezekkel a nyers fotókkal, mit a fotós „elkötelezett nemtörődömséggel”, s mit e banális motívumok iránti vonzalommal? Teljes biztonsággal mindössze annyit lehet mondani, hogy ezek Wols legkihívóbb fotói, s még legfeljebb azt lehet nagy valószínűséggel megkockáztatni, hogy az úgynevezett fotóművészetben hiába is keresnénk mögéjük bármiféle stiláris előzményt. Ez az eszköztelenség még mai szemmel nézve is kisebb pimaszságként hat. De akkor vajon mi történt? Soutine egyszer a következőket mondta: „Courbet meg tudta festeni Párizst egy női testben, én egy döglött ökörben akarom megmutatni.” A fényképész Wols a maga 596
