Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kőrössi P. József: Nem a versem volt rég, hanem a naplemente - Beszélgetés Cselényi Bélával, 1989 nyár derekán (interjú)
Igen, ez volt ami az ingadozó, de nagyjából egyensúlyban lévő mérleget a kitelepe- dés javára billentette. Hogy zajlott le a kitelepedésetek? Nem szeretsz erről beszélni? Nem. Beszélek, csak nem nagyon állok ezen e téren erkölcsi magaslaton. Mindent anyám intézett, én annyira irtózom a hatóságoktól... Nem csak az események érdekelnek, hanem az is, hogy hogyan élted meg?! Kellemes utazási láz volt számomra, mert ha már így döntöttem, akkor... Szóval, elsősorban arra gondoltam, hogy otthoni körülmények között nem látom a naplóim jövőjét. Valahogy sikerült átmentenünk az összes naplóimat. 1986 óta, négy éves megszakítással, huszonegy éve vezetem. Olyan időszakban, amikor az unalmas novellákba is politikai agitációt képzelnek bele a rosszhiszemű hatóságok, úgy gondoltam, az én nem egyszer érdekesnek mondott naplójegyzeteimben... hát még milyen csemegéket találnak. Hosszas és többszöri távoliét alatt - többször voltunk Magyarországon - gyanítottuk, hogy be-bejönnek a lakásunkba, átnézik az iratainkat. Úgy vettük észre, hogy könyveink, irataink a hosszabb utazások után átcsoportosulnak. Úgy éreztem, hogy ezek az írások és a verseim nincsenek biztonságban. 1977-ben az állambiztonsági szervek kihallgattak, mert részt vettem egy társaságban, ahol fölmerült Erdély hovatartozásának kérdése. Úntam a gyanúsítgatásokat, amelyeket meg sem érdemeltem, mert alapjában véve mindig kerültem a politikai témákat, hiszen úgy éreztem, hogy a mi helyzetünkben ez nem kifizetődő dolog. Hogy utaztatok? A kérvény beadásától, 1985. december 30-tól a kiutazásig, 1987 december 23-ig pontosan két év telt el. 1987 novemberében kaptuk kézbe az útleveleket, ez után még a vámmal, a műkincsnyilvántartási hivatallal egyezkedtünk. Nem tudom pontosan, mert mindezek anyámra hárultak. Ha nincsenek a szüleim, mai napig is ott vegetálnék Kolozsváron, Romániában. Az áttelepedés előtt, egy adott pillanatban hajléktalanokká váltunk. Apámnak egy öreg barátjánál laktunk körülbelül egy hétig, aki éppen szalmaözvegy volt. Nagyon érdekes, nagyon kellemes periódusa volt ez ennek az időszaknak. Akárcsak egy műtét előtti nyugtató injekció. 1987. december 23-án, karácsony szombatja előtti napon egy ismerősünk valahogy megspórolt annyi benzint, hogy kivigyen bennünket az állomásra. Ott elbúcsúztunk a keresztapámtól, aki jugoszláviai szlovákként átúszta a Dunát, hogy végül romániai magyar lehessen, és megindult velünk a vonat Budapest felé. A vámvizsgálat formális volt. Az útlevelet kezelő nő a nagyon fáradt, letargikusan bágyadt anyámra rámosolygott. Ebből azt értettem meg, hogy most, ha mi elmegyünk, az neki is jó. Befutottunk a pályaudvarra. Ez kellemes érzéssel töltött el, mert nyaralásaimat juttatta eszembe. A bátyám keresztapja várt ezalkalommal. Elmentünk a bátyámékhoz az Istenhegyi útra. Aznap több részletben aludtam. Anyámat annyira kimerítették ezek a procedúrák, hogy több mint egy hétig különböző váratlan helyzetekben elaludt. Apámmal is ez történt, aki teljes apátiába süllyedt. Nézték a színes televíziót, mint egy hipnotizőrt és kókadt le a fejük. Én egy kicsit felszabadultam, de rajtuk ekkor ütött ki az, ami otthon nem jöhetett elő. Egy darabig jártam a Széchenyi könyvtárba böngészgetni ezt, azt. 1988. március 15-től dolgozom a Rádiónál. Nem emlékszem már, múltkori beszélgetésünkkor esett-e szó a gyermekkorodról. Szándékosan nem néztem utána, mert egy attól független beszélgetést szeretnék most készíteni veled. Én úgy tudom, hogy te egy igazi, tősgyökeres városi, kolozsvári gyerek voltál. De semmit nem tudok arról, hogy milyen miliőben, milyen környezetben éltél. Valóban élhetetlen városi gyerek voltam. Azzal kezdeném, hogy két anyám volt olyan értelemben, hogy egyéves korom óta nálunk lakott apai nagynéném, aki elvált a fér575
