Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
magam. (Újra itthon!) Ezúttal azonban a fogda másik részébe kerültem, a Csengery utcai oldalon, a 14-es zárkába. Új cellám meglepetést tartogatott számomra. Egyszemélyes kajüt volt, oly keskeny, hogy a prices mellett éppen csak el lehetett bokázni. Az ablak a prices fejrésze fölé esett, s nem is ablak volt, hanem csupán a pesti bérházak szokásos pincenyűása, kívülről fólfalazva addig, hogy a fogoly még lélegzetet kapjon, de nehogy egy kicsit is kiláthasson az utcára, s onnan őt se láthassák. A rést eltakaró villanásokból megállapíthattam, hogy körülbelül térd és combközép között láthatom a magyar társadalmat, s hogy ennek a társadalomnak fogalma sem lehet arról, hogy a Csengery utca fáspincéiben emberek kuksolnak. Üveg, persze, nem volt ezeken a nyílásokon, hiszen innen kaptuk a levegőt, így aztán új lakásom egészen kellemes légjárású volt, s ezt a hónapok óta tartó levegőtlen elzártság után nagyon élveztem. (Talán említettem már, hogy a „60” pincéiben mindig és éreztem valami sima eleganciát, mondjuk így a központ magabiztos nyugalmát.) Ráadásul szép szeptemberi napok voltak akkoriban, a nyitott rés eleinte igen jól esett. Behallatszott az Andrássy út (akkor Sztálin út) zaja is, az autóbuszok motorjának morgása, ettől zárkám megtelt hangokkal, mintha élet költözött volna oda, bár a kintről beszüremlő beszédfoszlányokat nem tudtam megfejteni. Az első órákban nagyon élveztem, hogy megszűnt körülöttem a nyomasztó csönd, hogy újra kapcsolatba kerültem az élettel. Sötétedés felé behallottam a sarkon sportlapot árusító rikkancs kiáltásait, egyben tudomásul vettem, hogy odakint az élet folyik tovább, az emberek bizonyára változatlanul élnek, mozognak, szeretnek, örülnek és sírnak. Alig egy-két órával új szállásom elfoglalása után fürödni vittek. A „60” tusolóját már ismertem, s már odafelé menet élvezettel gondoltam a rám váró gyönyörűségre. Szinte földöntúli élvezet volt, hogy újra rendesen megfürödhettem, s még meleg vízben kimoshattam a fehérneműmet. Közel négy hónapja, hogy fogoly voltam, az utcán sárga vászonruhában, könnyű nyári ingben fogtak el. Elképzelhető, hogy ez a ruhám és ez a fehérneműm milyen állapotban lehetett már ekkor. Én, aki mindig kényes voltam arra, hogy ha lehet, naponta váltsak friss fehérneműt, most, négy hónap elteltével újra nyirkos, ám tiszta ingbe-gatyába bújhattam. Tehát megnyugtatott, hogy újra az Andrássy út 60-ba kerültél... Ez a változás megnyugtatott. Bíztam benne, hogy most már lesz valami. A „60” úribb bánásmódja, a környezetváltozás jó hatással volt rám. A fürdőhelyiségből felfrissültén tértem vissza zárkámba. Igaz, ez a zárka nem volt luxuriózusnak mondható. Sétálni alig lehetett benne, de nyújtott valami újat: nem voltam már egyedül. A zárkában rengeteg pók lakozott. Csakhamar megbarátkoztam az új lakótársakkal, órák, napok hosszat figyeltem életüket. Együtt örvendeztem velük, ha sikerült legyet ejteniük. Figyeltem őket egymás elleni harcaikban, ahogy egyik a másik által elejtett zsákmányt megkaparintani igyekezett. Izgalmas, változatos tanulmányok voltak ezek. Eltelt az első huszonnégy óra - nem történt semmi. De már másnap este kiszólítottak, igaz, csak estefelé. Felvittek a földszintre, ott is az ismerős kihallgatószobába. Ám egy addig nem ismert, hadnagyi egyenruhába bújt nyomozó fogadott. Kényelmes pózban ült az íróasztal mögött, kezében egy bekötött, vastag iratcsomó, bizonyára az eddigi kihallgatásokon felvett jegyzőkönyvek gyűjteménye. „Maga Almásy?” - hangzott az első kérdés. »Igen.” „Nos, lassanként már a maga ügye is lezárásra kerül. Magától függ, hogy mikor szabadul innen ki, s mikor állhat oda a bíróság elé. Ha okosan viselkedik, nem fog hosszú ideig tartani a végkihallgatási jegyzőkönyve, s akkor áta4juk magát az ügyészségnek. Ott majd érintkezhet az ügyvédjével, a családjával.” A hosszú fogság addigra már alaposan megviselt. Nem bántam már semmit, az 532
