Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)

magam. (Újra itthon!) Ezúttal azonban a fogda másik részébe kerültem, a Csengery utcai oldalon, a 14-es zárkába. Új cellám meglepetést tartogatott számomra. Egyszemélyes kajüt volt, oly kes­keny, hogy a prices mellett éppen csak el lehetett bokázni. Az ablak a prices fejrésze fölé esett, s nem is ablak volt, hanem csupán a pesti bérházak szokásos pincenyűása, kívülről fólfalazva addig, hogy a fogoly még lélegzetet kapjon, de nehogy egy kicsit is kiláthasson az utcára, s onnan őt se láthassák. A rést eltakaró villanásokból megálla­píthattam, hogy körülbelül térd és combközép között láthatom a magyar társadalmat, s hogy ennek a társadalomnak fogalma sem lehet arról, hogy a Csengery utca fáspin­céiben emberek kuksolnak. Üveg, persze, nem volt ezeken a nyílásokon, hiszen innen kaptuk a levegőt, így aztán új lakásom egészen kellemes légjárású volt, s ezt a hóna­pok óta tartó levegőtlen elzártság után nagyon élveztem. (Talán említettem már, hogy a „60” pincéiben mindig és éreztem valami sima eleganciát, mondjuk így a központ ma­gabiztos nyugalmát.) Ráadásul szép szeptemberi napok voltak akkoriban, a nyitott rés eleinte igen jól esett. Behallatszott az Andrássy út (akkor Sztálin út) zaja is, az autóbuszok motorjá­nak morgása, ettől zárkám megtelt hangokkal, mintha élet költözött volna oda, bár a kintről beszüremlő beszédfoszlányokat nem tudtam megfejteni. Az első órákban na­gyon élveztem, hogy megszűnt körülöttem a nyomasztó csönd, hogy újra kapcsolatba kerültem az élettel. Sötétedés felé behallottam a sarkon sportlapot árusító rikkancs kiáltásait, egyben tudomásul vettem, hogy odakint az élet folyik tovább, az emberek bizonyára változatlanul élnek, mozognak, szeretnek, örülnek és sírnak. Alig egy-két órával új szállásom elfoglalása után fürödni vittek. A „60” tusolóját már ismertem, s már odafelé menet élvezettel gondoltam a rám váró gyönyörűségre. Szinte földöntúli élvezet volt, hogy újra rendesen megfürödhettem, s még meleg víz­ben kimoshattam a fehérneműmet. Közel négy hónapja, hogy fogoly voltam, az utcán sárga vászonruhában, könnyű nyári ingben fogtak el. Elképzelhető, hogy ez a ruhám és ez a fehérneműm milyen állapotban lehetett már ekkor. Én, aki mindig kényes vol­tam arra, hogy ha lehet, naponta váltsak friss fehérneműt, most, négy hónap eltelté­vel újra nyirkos, ám tiszta ingbe-gatyába bújhattam. Tehát megnyugtatott, hogy újra az Andrássy út 60-ba kerültél... Ez a változás megnyugtatott. Bíztam benne, hogy most már lesz valami. A „60” úribb bánásmódja, a környezetváltozás jó hatással volt rám. A fürdőhelyiségből felfrissültén tértem vissza zárkámba. Igaz, ez a zárka nem volt luxuriózusnak mondható. Sétálni alig lehetett benne, de nyújtott valami újat: nem voltam már egyedül. A zárkában ren­geteg pók lakozott. Csakhamar megbarátkoztam az új lakótársakkal, órák, napok hosszat figyeltem életüket. Együtt örvendeztem velük, ha sikerült legyet ejteniük. Fi­gyeltem őket egymás elleni harcaikban, ahogy egyik a másik által elejtett zsákmányt megkaparintani igyekezett. Izgalmas, változatos tanulmányok voltak ezek. Eltelt az első huszonnégy óra - nem történt semmi. De már másnap este kiszólítottak, igaz, csak estefelé. Felvittek a földszintre, ott is az ismerős kihallgatószobába. Ám egy addig nem is­mert, hadnagyi egyenruhába bújt nyomozó fogadott. Kényelmes pózban ült az íróasz­tal mögött, kezében egy bekötött, vastag iratcsomó, bizonyára az eddigi kihallgatáso­kon felvett jegyzőkönyvek gyűjteménye. „Maga Almásy?” - hangzott az első kérdés. »Igen.” „Nos, lassanként már a maga ügye is lezárásra kerül. Magától függ, hogy mikor szabadul innen ki, s mikor állhat oda a bíróság elé. Ha okosan viselkedik, nem fog hosszú ideig tartani a végkihallgatási jegyzőkönyve, s akkor áta4juk magát az ügyész­ségnek. Ott majd érintkezhet az ügyvédjével, a családjával.” A hosszú fogság addigra már alaposan megviselt. Nem bántam már semmit, az 532

Next

/
Oldalképek
Tartalom