Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
Ezt sem írtam alá. Június második felében járhattunk már, időközben még egy előadóm volt, aki azonban mindössze csak egyszer hallgatott ki, aztán újabb változás következett be kihallgatásaim történetében. Egy szép napon újabb kihallgatásra szólítottak ki zárkámból. Amikor a pincéből felmentünk a földszintre, nagy meglepetésemre nem az addigi valamelyik földszinti kihallgatószobába vittek, hanem fel, az emeletre. Ebben a szobában addig még nem jártam. Az íróasztal mögül felállva egy fiatal, 25-30 év körüli, igen jó kiállású ÁVH-s tiszt (százados) fogadott. Barátságosan lekezelt velem, leültetett (hellyel kínált!), érdeklődött hogylétem felől. Majd egyszerre csak a következőket mondta: „Nézze, a maga ügyében sok mindenféle papirost csináltak már. Nekem sok minden nem tetszik ebben az ügyben. Most én veszem át a maga kihallgatását, és újra elölről kezdjük a dolgot. Gondolja meg jól, hogy mit mond. En az igazságot akarom haliam, és az igazságot fogom jegyzőkönyvbe venni, de nehogy azt higgye, hogy most aztán mindent letagadhat.” Bevallom neked, az első pillanatban igen szimpatikusnak mutatkozott új ismerősöm. Reménytelenül keserű helyzetemben minden emberi szó, minden szalmaszál után kapaszkodtam volna. Azt hittem akkor, hogy talán most fordul a sorsom, s végül mégiscsak kiszabadulok ebből a nehéz helyzetből. Ami azt illeti, valóban fordult a sorsom, de nem abba az irányba, hogy én szerettem volna. Új ismerősöm volt az, aki elítéltetésem fő-fömozgatója lett, és szerepe egészen a fötárgyalásig, 1950. november 27-ig tartott. Közben még egy nagy változás történt életemben. Talán aznap vagy másnap, hogy új előadóm kezelésbe vett, este, takarodó után már priccsen feküdtem, és éppen aludni próbáltam, hanyatt, szemben a villanyégővel, amikor kinyílt az ajtó. Egy ÁVH-s hadnagy lépett be, s felszólított, hogy kenyeremmel és pokrócommal kövessem őt. Kiléptem a zárkából, mentem utána. Kacskaringós pincefolyosón haladtunk. Megállapodott egy zárka előtt, kinyitotta az ajtót, és felszólította, lépjek be. Miután bementem, rámzárta az ajtót. Körülnéztem új lakóhelyemen. Tágasabb, két priccsel berendezett zárka. Egyébként ugyanolyan, mint az előbbi. A két prices látványa azonnal örömmel töltött el, mert azt gyanítottam, hogy rövidesen társat fogok kapni. Sejtésem helyesnek bizonyult. Pár perc múlva újra nyílt az ajtó, és egy sárga vászonruhás fiatalember lépett be. Meglehetősen rossz bőrben lévőnek látszott, ruhája gyűrött, piszkos volt, ő maga borotválatlan. Ugyanazon ÁVH-s hadnagy kísérte, aki engem is. Mielőtt eltávozott volna, pár mondatos szpícset intézett hozzánk a fogda szabályzatáról, a hanyatt fekvés előnyeiről, majd magunkra hagyott minket. Örültem a változásnak. Akkor már negyedik hete voltam fogságban, s azóta kihallgatóimon és ÁVH-s őreimen kívül senkit sem láttam, senki mással egy szót sem válthattam. Rettenetesen vágytam már ember, egy magamfajta ember után, akivel mégiscsak szót lehet váltani, akivel megoszthattam lelkemet már-már megfekvő gondolataimat. Bemutatkoztunk hát egymásnak. Új lakótársam Bányai József főhadnagy, Révay Kálmán segédtisztje volt. Május 21-én fogták le Margit rakparti lakásán. 1944-ben került ki a Ludovikáról, 1944 végén megsebesült a fronton, az ostromot Pesten vészelte át. Később a határőrségnél szolgált, majd a Kossuth Akadémiára került annak felállítása után, ott mindjárt Révay mellé, s vele együtt ment át a páncéloscsapat felügyelőségére is. Pali bácsi, Révaytól akkor már eltávolodtál, s ha jól tudom, némi ellentétek már Sopronkőhidán kialakultak közöttetek személyes okokból. Később magad voltál az, aki nem találta alkalmasnak Révayt a Kossuth Akadémia élére. Nem gondoltál most arra, hogy besúgót tettek melléd? 525
