Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)

rú befejezésre nem számítottam, nem kívántam neki. Suttogták ugyan, hogy életben vannak, s egy „kedvező fordulat” majd újra felszínre hozza őket. Látható volt, hogy Rákosi és csapata idegen szellemiséget erőltet az országra. Ahogy az is kétségtelen volt számomra, hogy a világháború legalább akkora világpolitikai feszültséggel ért véget, mint amekkorával elkezdődött. 1950-ben azonban már megvolt a szovjet atombomba, és ennek jelentőségét én, mint katonai műszaki tiszt, pontosan érzékeltem. Ennek visszatartó erejét, oda és vissza. Annak számára, aki a történelmet egy kicsit is ismeri, az is nyilvánvaló volt, hogy a hatalom megszerzése után (1948), a hatalomra kerültek soraiban megkezdődik a „tisztogatás”, a „belső ellenség” keresése. A véres leszámolások azonban engem is, másokat is megdöbbentettek.

Hogy is kérdezzem: elhitted a pert?

Már kívülálló voltam, nem ez foglalkoztatott. Az kétségtelenül látszott, hogy itt valami nagyon nagyra fel van fújva. Őszintén szólva ma sem tudom, volt-e igazságmagva vagy sem. Mármint annak az első nagy belső politikai pernek. Miért ne lehetett volna? A háttérbe szorított itthoni, illegális kommunisták miért ne kereshettek volna természetes szövetségest az önállóságát őrizni kívánó Ti tóban? A leglogikusabb lépés. Hiszen már Kádár János is a jugoszláv partizánokhoz indult 1943-ban, vagy 1944 elején, hogy felvegye velük a kapcsolatot.

Lubickolsz tehát, Pali bácsi 1950. május 24-ének reggelén a Gellért fürdőben...

Egyszerre csak nagy komótosan a közelembe billeg valaki, el-elrúgva magát a medence fenekétől, lassacskán tempózva. Megszólít: „Ezredes úr, emlékszik még rám?” Merb Jánosra, egykori gépkocsitisztemre ismertem rá benne. Századosi rangban szolgált. Évek óta nem .láttam, mint annyi mást a régiek közül, jólesett hát, hogy meg mer szólítani, még ha a veszélytelennek látszó, csaknem kihalt fürdőben is. Meleg szeretetet éreztem szavaiban. Hamarosan rátért arra, amit bizonyára nem tudott már magában tartani, hírei voltak. Ezek: pár nappal ezelőtt a Honvédelmi Minisztériumban és a honvédségben nagyarányú őrizetbe vételekre került sor, mégpedig az AVH részéről. Mintegy harminc tisztről szóltak hírei. Jancsi szerint letartóztatták Sólyom Lászlót, Illy Gusztávot, Révay Kálmánt, Beleznay Istvánt, Porffy Györgyöt és még egy sor, vezető beosztásban lévő, magas rangú tisztet.

Jancsi közlése meglepett ugyan, valami olyasféle gondolat futott át rajtam: hát, igen, rájuk is sor kerül. Nincs tovább szükség rájuk. Ugyanakkor fenntartással is kezeltem a hírt, lehet ez csak egy nagyarányú átszervezés, nyugdíjazási hullám, amiről a kiszivárgott információ már torzulva, felnagyítva terjed.

Az elkövetkező napokban mások, más oldalról is megerősítették Jancsi értesüléseit. De még mindig nem gondoltam arra, hogy esetleg én is veszélybe kerülhetek.

így következett el 1950-ben Pünkösd ünnepe. Aznap délután a Móricz Zsigmond körtéren Virág László vezérőrnaggyal, a Pesti Honvéd Kerület volt - és azóta már börtönt megjárt - parancsnokával találkoztam össze. Ő is tudott már Sólyomék letartóztatásáról, beszélgettünk is az ezzel kapcsolatos hírekről, és hát ő volt az, aki elsőként kimondta a kérdést: „Mit gondolsz, Pali, érinthet ez még minket is?” Ezeknek a kimondott kérdéseknek a hátránya az, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy nem magában forgatja az ember, attól kezdve, hogy napvilágra buktak, már nem altathatod el magadban, már önálló életre kelnek, már valóban szembesülsz velük. Előnyük viszont, hogy készültségi állapotba hozzák az idegrendszert, a „hátha mégis” helyett el kezd dolgozni benned a „hátha mégsem”.

Ott azonban mindkettőnknek az volt a felfogása, hogy mi már „lejátszott lemezek” vagyunk, nem kell már attól tartanunk, hogy akár ő, akár én a mindjobban kibontakozó terror áldozatai lehetünk.

A következő nap, Pünkösd hétfőjének estéje megintcsak emlékezetes marad számomra. Este hét óra tájban a gyermekeimnél tartózkodtam, amikor megszólalt a tele514