Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
nem a föld háborgását, rengését, mély éjszakájának börtönrácsain felmászott, a légypiszkos pókhálóablakot nyálával tisztogatta, tenyerével, csak árnyrongyaiból kivetkőzni, csak még egyszer, még csak egyetlen egyszer megpillantsa árnytalan csillagbirodalmát, a szikra, emlékezet szikrája, kívánság szikrája, emlékezet az ősökre, akiknek még akaratuk ellenére is minden kívánságuk — — emlékezet a határtalan kívánságra, az engedelmes világegyetemre, teste, egyetlen hepehupás fekély, ekkor már nem égett, nem viszketett, sebes ujjaival a rácsra felhúzódva, lábai az árnylétrán, végső erő, tartotta magát egy árnypillanatra utolsó szuszogással és az árnygomolyagban megpillantotta, valóban megpillantotta pályájáról le nem tért, egyetlen, minden árnyakat átszakító csillagzatát, villámától rettenve árnyat hunyt szemére — — vaokára visszazuhant de mégsem adta fel, rég elporladt nyelve makacsul: boldog akarok lenni (sírásók mondják, a halottaknak még jó ideig nő hajuk, körmük az árnyvilágban), mialatt az egyetlen fény érintésétől perzselt eszméletszikra elhamvadt, ősellenségének, az árnynak eltávolítására új tervet szőtt s a művelethez tüstént hozzá is fogott, mire jó viaskodás, nyílt harc, hadonászás, csupa balga küzdelem, és mire csel, megkerülés, nemérintés, úgyis mögém kerül, úgyis surran, temetőbogár talpam alá, koponyavarratomra vércse felhőkből, padlásról denevér, mire bűbáj és mire nagy tudományom, gyönyörűséges gyönyörűségem, hiába, hiába, fel bátran a tettre, egycsapásra szemben az összessel, a minddel, a sokkal, s mint egyetlen, mert egyetlen az, ott bujkál valamennyiben, igen, mint egyetlen halmazt elsüllyeszteni, és így cselekedett, eleinte az egykori pettyek, majd megnyúló kúszó foltok, sötétedők, egymásba kapaszkodók, tapadók, végül éles kontúrokban tömörülő sokaság, kívánsága szerint körülállták, elől az ostyák és ősanyák, akiknek hajdanvolt létezéséről soha hírt sem hallott, ismerős és ismeretlen rokonok, girlandban egymásba fonódó szeretői, melyik a nő, melyik a férfi, nem tudta megkülönböztetni, igaz, ilyen igyekezet nem is sarkallta, csak nagynehezen felismert árnybestiák, azok, akiket szolgált, vegyesen azokkal kik neki szolgáltak, a csecsemők, a cseperedők, nyilván az én gyermekeim, minél fiatalabbak, annál szorosabban kapaszkodtak az ősök csontvázába, s annál jobban hasonlítottak is azokhoz, azután a különös, még a mesekönyvek illusztrációban sem látott szelíd és vadállatok, egy lépést hátrált, az állatoktól világéletében félt, viszont egy morzsányi magabiztonságot nyert a gondolatfoszlányból, hogy bár nem emlékezett, találkozott-e velük valaha is, most a hívásra ily kezesen megjelentek, valamennyi jelvényt viselt, volt aki szégyenfoltot, volt aki kitüntetést, némelyik kormánypálcát lengetett, más megint bohócsapkát hajigáit a levegőbe, hogy ki jajgatott, ki sírt, ki átkozódott, ki harsogott vezényszót, ki nyöszörgött, vagy nyávogott a tompa zúgásban, nem lehetett volna különválasztani, bizonyos, hogy senki sem énekelt, senki sem nevetett, mikor azonban az egész megidézett sereg ringlispilként örvényleni kezdett körülötte, hogy szele el ne kapja, hogy a művet befejezze: most ! az egészet egyetlen halmazipa sűrítem, úgy süly- lyesztem! elsüllyeszteni, ám hová? először valami begyakorolt és távolról sem szándékos mozdulat ébredésére a gyermekkori módszerrel kezdte: kidobni az egész menazsériát az ablakon, mindenestől, de akárcsak annak idején a nádpálcát, a füzetről a pacát, az iskolamester küldte rovót, a történelemkönyvet, a spenótot, a mostohaanyát, meg még annyi ellenséget, hiába hajította ki a 46
