Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Borbándi Gyula: Népiség és emigráció (tanulmány)
tok okozták. Borsos Sándor is népi politikát akart foytatni, de olyan szövetségesekkel — a szociáldemokraták különböző töredékcsoportjaival és disszi- denseivel, valamint később Sulyok Dezsővel és más polgári politikusokkal —, akiknek fő elvi alapja nem volt más, mint a Nemzeti Bizottmánnyal való szembenállás, továbbá a Nagy Ferenc és Kovács Imre nevével fémjelzett irányzat elutasítása, kiegészítve a szociáldemokratáknak mind Peyer, mind Szélig Imre- csoportjával való versengésével. E csoport ellenezte a negyvenhetes tábor Ame- rika-barátságát és elutasította a Szabad Európa Bizottság tevékenységét. Az Egyesült Államok politikájának a népi csoport nem volt kritikátlan híve. Látta hibáit annak a propagandának, amelyet olykor a politikájával ellentétben űzött. A Szabad Európa Bizottság tevékenységét sem tette mindenben magáévá, de a hidegháború éveiben nem volt más reális alternatíva, mint partnerként tudomásul venni és vele együtthaladni, ha valaki nem akart a szellemi, vagy a politikai közéletből kivonulni. Az amerikaellenesség minden igazi cselekvési és befolyásolási lehetőségtől megfosztott, eleve kilátástalanná tett bárminemű emigrációs munkát. A kommunisták politikájával és kelet-közép- európai gyakorlatával szembenálltunk, őket Magyarország megromlott állapotáért és száműzetésünkért felelőssé tettük. A kiéleződött nemzetközi helyzetben harmadik út nem kínálkozott. Vagy Moszkvával kellett tartani, vagy Washingtonnal. Demokratikus törekvéseinkben az utóbbinál jobb és megértőbb szövetséges nem volt. A nyugat-európai kormányok, beleértve az angolt, a franciát és a nyugat-németet, a kelet-közép-európai emigránsokat legfeljebb rokonszenvükről biztosították, de tényleges támogatásban nem részesítették. A menekültek intézményei és szervezetei csak az Egyesült Államoktól remélhettek és kaptak hathatós támogatást. Aki ebben nem részesült, tétlenségre volt ítélve, vagy — mint a magyar szélsőjobboldal — szektákba szorult, ahonnan minden eredmény nélkül szórhatta átkait Moszkvára és Washingtonra egyaránt. A mi népi csoportunknak sem volt más választása, mint az amerikaiakkal egyetértésben, de nem minden kritika nélkül és bizonyos kérdésekben fenntartásokkal a függetlenségért, önállóságért, szabadságért és demokráciáért küzdeni. Valamennyien tudtuk, mi az, amiben együtt haladhatunk és hol vannak azok az elágazások, ahol útjaink szétválnak. Azt is hamar észrevettük, hogy a népiség eszméje nem mindenütt rokonszenves és mily sok helyen találnak meghallgatásra a magyar populizmust elmarasztaló hangok. De az sem kerülte el figyelmünket, hogy nyugati partnereink becsülik a teljesítményeket és ha valahol eredményes munkát, értékes alkotást látnak, nem zárkóznak el tudomásul vételétől. Éppen ezért az volt a fő törekvésünk, hogy amire vállalkozunk, azt lelkiismeretesen és gondosan elvégezzük. Ami kezünk alól kikerül, annak legyen értéke. Szándékaink, törekvéseink, politikai lépéseink kiszámíthatók legyenek, vagyis érdemes legyen velünk szóba állni. Működésünk minden túlbecsülése nélkül megállapítható, hogy ha a népiekkel szemben volt is értetlenség és eszméiktől való idegenkedés, nézeteik megalapozottságát és a meggyőződésük melletti elkötelezettséget, vagyis az egyenes és félreérthetetlen magatartást sehol sem vonták kétségbe. Mindenki tudhatta, hol állnak és miért küzdenek, miben lehet és miben nem lehet rájuk számítani. Amikor 1953 tavaszán Sztálin meghalt, de különösen 1953 nyarán, amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, világossá vált, hogy egy korszak lezárult és ha lesznek, kik az idő kerekét megkísérlik visszaforgatni, a szovjet diktátor és „legjobb magyar tanítványt” rendszerét akkor sem tudják változatlan formájában visszaállítani. A népiek a Nagy Imre-féle új szakaszt komolyan vették és kiindulópontnak tekintették további engedményekhez. Szemben álltak 453
