Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Szávai Géza: Nőfelmutatás (novella)
rögtön vinnyogni, sok falusi lány nem is tudja, mi az, sokan hozzá se szoknak, ők állandóan vinnyognak, ha a mellükhöz nyúlsz, ezek visszamaradnak örökre a csöcsörészésnél, analfabéták, a lábuk közét fogdoshatod, kitapodhatod a veséjüket, tűrik, tudják, hogy effélére való, de ha a mellükhöz nyúlsz, és szépen, hosszasan akarsz foglalkozni velük, attól már sikoltanak és ájuldoznak, sok inkult fehérnép, na kicsim na, na kicsiédes, ezeket a szép nagy melleket nem hagyjuk analfabétának, jajj, na kicsim na, nyomd nekem erősen, na látod, pedig nincs is időnk, hogy hosszan, mindjárt itt lesz a kocsi, nincs időnk, s látod, mégis, jaj, én édes istenem, mekkorák, futkorászik a hideg a hátamon, ahogy ez a két szép mell futkorászik a két kezem között. Csak ülni, bámészkodni, nem gondolkozni, elcsapni az észt legelészni, csak úgy összevissza, hagyni hadd járjon, legelésszen, kérődzék, csak úgy nyaldossa végig a dolgokat, mint a hold fénye, mely nem mar bele a világba, nem melegít, épp csak enyhén világít, szinte csodálatos, hogy áthatol a fénye a fülke ablakán, de áthatol, átüti ez a hideg fény az üveget, csak hagyni, hadd legelésszék, így legelésszék az elcsapott, kalandozó ész, s közben pihenni, jó ellankadni, míg az ész legelész. Megfordult a világ, nappal pihenni, bújkálni, csak éjjel lehet azt tenni, amit nappal kellett volna, éjjel kaszáltam Katicának, nappal nem mertem, nappal aludtam a pelyvatartóban, kicsiket aludtam, mindegyre megébredtem, s nappal üzekedtünk Katicával, se előtte sem utána nem üzekedtem fényes nappal fehérnéppel, nappal az ember dolgozik, de akkor mintha többször lekaszált és újranőtt fejjel éltem volna, s ha nem lettem volna örökké álmos, örökké fáradt, ha örökké nem féltem volna, akkor eszembe jutott volna, hogy egyszer ez is elmúlik, a hadak után én is hazamegyek, elveszem Jolánt, nappal művelem a földjeinket, s csak éjszaka üzekedünk, de akkor ez nem jutott eszembe, csak aludni akartam, első nap mikor nem látta Katica, sírtam, azért sírtam, mert nem tudtam elaludni, aludni akartam és élni, egyéb nem jutott eszembe, volt amikor vártam, egyszer már jöjjön meg Domokos András, máskor pedig megöltem volna, megfordult a világ, nappal aludtam, kicsiket, éjjelnappal kicsiket, az annyiszor levágott fejem olyan nehéz volt, mint az italtól, pedig akkor nem ittam, ha lett volna mit, akkor se iszom, az ember akkor igyék, amikor kinyújtózhat, az ivás olyan, mint a lefekvés, nehéz az ember feje tőle, mintha nem is övé lenne, mintha levágták volna, s ez még fiatal, zsenge fej palánta lenne, amivel nem tudsz elaludni. — Alusznak már. Na, ne izélj, na kicsim, hát én láthatom? Ha kifújom a lámpát, az rosszabb. Mert mit gondolnak?! Ugye nem mész vissza a bálba? — Nem is voltam ott. Nem mehetek vissza. De elmennél, anyádon is látszik a mehetnékség, nem gyúródik ez a szoknya, jó anyag, mért nem akarod, hogy lássam? ledőlünk, na gyere nem mellém, nem alám, hátradőlök én, s te az ölemben kinyúlsz így! rám! na kicsim, rám, na kicsiédes, nem kell csodálkozni, se vergődni, nem engedlek, szégyelled? hogy olyan ez, mintha te nyomnád le a férfit, ne szégyelld, fogadom, hogy sokszor lenyomnál valakit, na, kicsim na, senki sem lát, na így, na, ne csak feküdj, hanem még nyomjad is magad lefelé, no kicsim, jaj, nemcsak a súlyod, azt is, hogy nyomkodsz, dagadsz ki a súlyodból, mint a dagasztott tészta, szétterülsz, blúzot lefelé nyomjuk, szoknyát fölfelé, összegyűl minden a derekadon, na kicsim, mért veszed el a kezem, hát ha én a combod hátulról aka- • • a fenébe 418
