Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Varga Imre: Nap és Hold között a rét (vers)
kövesedik. Beszélgetnek. Mindig vele! Valami puha kéne. Az óvónő keze, hogy érintsen és mondjon. Valamit elhagysz most végleg. Még neve sincsen. Még nem ismerheted jeleit a vécédeszkákon, palánkon, közfalakon. „Valami baj van? Mondd, valami baj van?” „Nézd, milyen sápadt! Vigyük az udvarra ki.” Kitéped magad a kézből. A gyomrod megkoppan odabent. Sokáig trónolsz a latrinadeszkán. Megképződnek közben előtted; s megint keményedés. Fáj. Az ajtó elől aggódó hangok. Kuporogsz. Fáj. Valamit kiszólhatsz. Ő az, és már nincs mellette a traktorista, hangja. Amikor bemégy. Kislány a királynő, kislány a hencegnő is, pisis bugyogóban. Csak nappal vannak, éjszaka nem. Medencéd telve kaviccsal. Sem gyík, napfény nem cikkan át rajtuk; csak sár, korhadt ágak, bomló sötétség, iszap, sár, iszap. Viszed kamaszkorig. 6. Hányszor álmomban odavágtam! Fogtam a torkát. Nem védtem meg, amikor széttépték darabokra. Vihogtam véres cafatain. S hányszor visszaképzi a mély, amikor rozsdás kapával űzte a visító malacot. A részletei már elmerültek, amikor menekültünk szipogva, riadtan a gurgyalon. A helyszínt újra kell élnem: a Nándorkert vályogfalát, az ecetfák levelét és a kátyúkat, keréknyomokat is. Meg a port. Az estét már nem, mert az bizonyos. A félhomály, majd a sötét. Iszkoltunk, öcsém, emlékszel-e? És annyira féltünk, hogy már meg sem a másik kezét. Két külön rettegés és tanácstalanság: most merre, most hová. Bíztatgattam nyilván: elmegyünk oda, megládd, ahun minden jó lesz. Hallottuk még az udvarból kicsapó szitkokat is. Tétováztunk, s ez újra meg- moccantott. Ha jött volna valaki, el sem mondhattuk volna. Hogy merre ilyentájt és miért. A nádfalú pelyvásba bújtunk be a bodzák és orgonabokrok után. Akkor már foghattam a kezed. Ráfeküdtünk a szalmaalomra, egymáshoz préselődve zokogtunk, sírtunk nagyon. Anyánkat hívtuk félhangosan, aki másfelé futott. Ömlött a könnyünk, vacogtunk. Ríttunk, nyíttunk az almon. Valami. Neszezett. Közelünkben. Fölvert a torkunkba szívünk. Csaholtak a tér öbleiben mindenféle kutyák. Nem' tudom, mikor merészkedtünk. Haza, Akkor már talán aludt. Anyánk szipogott a támlás pádon. Jaj, csak ti ne lennétek, már rég itthagytam volna. 405
