Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)

gőzölgött, finoman párázott, s mire titkos szobájába ért, már ujjnyi vastagságban és rongyos köpeny alakjában lebegett előtte, sem a kereszthuzat, sem erélyes csapkodás, még a légycsapóval is csattogott, nem bírt a feléledő felélesztettek a mentőgondolat enyhített, holnap kicserélem ezt a lúdtalpas ok- vetetlenkedő titkárt, koncentrációs táborba vele, valamelyest megnyugodva még ott, a karszékben, nyilván a házavató ünnepség mozgalmától elernyedve ruhástól elszundított, éjféltájban azonban, már ahogy az ilyen álomba zuhanást követően más halandóknál is meg szokott történni, hirtelen felriadt, valaki homlokomat érinti, első gondolata bőralatti szeretőjét idézte, annak ismert cirógatását, s már újból visszabukik kéjes álmába, ha az északnyugatról kerekedő vihar éktelen csörömpöléssel be nem vágja az ablaktáblát, micsoda hanyag cselédség, mormogta, csak úgy, szokásból, le sem vetkőztettek, kissé megalázónak érezte a helyzetet, valami tőle független akaratnak, szélviharnak, sötétségnek, beizzadt rátapadt ruháknak engedelmeskedni s épp ezért

meg se nyomta a csengőt, mit lássák------a vetett ágy e pillanatban csábító

v

édelmét kínálta, villanyt akart gyújtani, a villany nem működött, a sötétben ledobta magáról ruháját, a nyitott ajtóban akkor már ott állt kezében égő gyertyával csipkés hálóköntösben az asszony — micsoda zivatar, egy ilyen derűs napra, ez a váratlan égzengés, én sem tudtam elaludni, reggelre majd csak elül, feküdjünk le, a vetkőző arcához emelte a gyertyát: ó, miféle árny sötétíti homlokod egy ilyen szép, egy ilyen felejthetetlen nap után —, árny, árny, árnyat látsz? — no, csak úgy mondom, az élmények, az események, a fáradtság, reggelre nyoma se —, de ő látta, az álom elillant szeméből, felpattant hogy az öltözőasztal tükrében — és valóban —, az asszony elfújta a gyertyát —, mit teszel? árnyat vetsz rám! — ugyan-ugyan, aludd csak szépen ki magad, ám a sötétben az árny a szekrény alól egyenletesen szivárgott, — a gyertyával behoztad az árnyat! — no de kedvesem az csak a holdárnyék, sokan nem bírják a holdsütést — szóval te is látod, a világító árny —, nyugodj már meg, elhúzom a függönyt, ne zavarjon — az árny nem tűnt el, a falon, a mennyezeten, a padlón szökdelt, vibrált, akárha csak a szélüvöltésre

táncolna, feküdj le végre, oly kimerült lehetsz, az asszony cicasimogatása-----in

gerlő, hergelő, mi több, érintő, a kiütéseimet is felajzod, nem elég, hogy rámszabadítottad az árnyat, — miféle kiütés? az asszony végső kísérletként homlokát akarta hűsíteni, de ekkorra a himlőfoltok már tenyérnyi hólyagokká pú- posodtak, valóban, étkezési hiba, vagy szénaláz, mindenesetre allergia, semmi több, neked tudnod kell, végy be nyugtatót, reggelre, lecsillapodik, talán borogatás ------úgy, beborítani árnnyal, rámtapasztani, te árny, és kilökte az ajtón

(pe

rsze még mindég boldog akart lenni)

eddig, ha olykor halvány foltokban jelentkezett is, ő, az allergiás betegségek világhírű tudósa azzal vigasztalta magát, képzelődés, túlérzékenység, virágpor, szeszes ital, hallucináció, a magasabb szférákkal való kapcsolat és így ezer meg ezer komolytalan kiváltó ok, mindenesetre átmeneti s ami a legfontosabb, kívüle senki sem látja, de most, a titoknok, a feleség, s előbb-utóbb, ha ez így megy az egész környezet, az ország, a külországok, a hírügynökségek s ami még súlyosabb, a falvak népe, kiderül — de mi derül ki? igen ezt kellene tudni, nappal mégcsak megvoltak valahogy, megvoltak együtt hárman, a folt, az árny és ő, így mondta, hárman, mert magát, minél erősebb lett a másik kettő, annál szigorúbban elkülönítette tőlük mint szenvedő és felettük álló har39