Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - G. Komoróczy Emőke: Kárpáti Kamill: Minden nagyság emlék (kritika)
ban megtartó erő. Immár 24 éve segítség, oltalom és menedék a költő számára, akinek „a puhatestűek padlórés-özönlésén” Gível sikerült „átvágnia”, s aki „az örök élet” e kiapadhatatlan forrásából meríti alkotókedvét: „Szárnya tetőtől talpig beburkol. Én farigcsálok benne a föld alatt, madarakat farigcsálok belőle, s ő kisuhogtatja torkukból énekemet" Kárpáti Kamii költészetének egyik legmegkülönböztetőbb jellegzetessége erős kötődése a képzőművészethez, azon belül is az olasz reneszánsz „nagymestereidhez. A korábbi kötetek Itália-ciklusaá, s a Lecke c. versben elkezdett „képeskönyv”-szerű építkezési mód itt újabb poétikai leleménnyel egészül ki (ami a világlírában ugyan nem szokatlan, de a mi költőink valamiért idegenkednek tőle): bőséges jegyzetanyaggal látja el verseit. Nemcsak az értelmező munkát kívánja ezzel megkönnyíteni, hanem mintegy „kiegészíti” verseit, elmondva mindazt, ami a versbe nem foglalható. „Feltérképezi” jelenkori kulturális viszonyainkat, az „eltömegesedés”, a kultúra árucikké válásának következményeit; megrója a műértőket, műértelmezőket, amiért „zsugorítják, kicsinyítik a képzőművészet óriásait”, hogy „beleférjenek a mi konfekcióméreteinkbe”; ahelyett, hogy a tömeget az önismeret olyan fokára próbálnák eljuttatni, amelyen képes felismerni és elismerni „a szellem kivételes megnyilatkozását” s belátni saját kicsinységét. Mostani Itália-verseit (Mii akar egy noah-noah Mantegnától?) s a hozzájuk fűzött jegyzeteket Kárpáti Kamii „útikalauzának is szánja, amely nemcsak a múltban, hanem a jelenben is eligazodni segíti olvasóit. A ciklus ajánlása (Fiamnak és nemzedéktársainak) jelzi: fontos cél itt az élettapasztalatok továbbadása s egyúttal annak bizonyítása, hogy a művészettel való elementáris erejű ifjúkori találkozás egy életre meghatározza (meghatározhatja) az ember egész szellemi-erkölcsi habitusát. A költő nagyapja filléres reprodukciókkal házalt az egykori P-ben (Pesterzsébeten, akkor még Kossuth-falván) az I. világháború után; s „az ómama-szekrény faragott alsó reteszében százával illatoztak az eladhatatlan olajnyomatok”. Majd érett férfiként, 1978-ban, Givel s fiával Padovában járva, a lebombázott Eremitani félig-rendbeihozott Ovetari kápolnájában a restaurátorok („e szorgalmas hangyafaj”) munkájának köszönhetően néhány eredeti Mantegna-freskóban gyönyörködhetett; s ez a „csoda” új fénybe vonta egész életét. Mantegna, az alig 17—18 éves ifjú, e „divinális halhatatlan”, egy „festő—Chatterton”, „egy falfestő Rimbaud”, ki még Petőfit is „bátyámuramozta volna” — az Ovetari kápolna szűkös falán „a romolhatatlan világszabadság himnuszát” örökítette meg! Ez az ifjú mindent tudott az emberi nagyságról- és kicsinységről, tisztaságról és gonoszságról! A freskók ámuló szemlélése közben a költő fejében emlékképek rajzanak gyermek- s ifjúkorából. Neki s nemzedéRének nem adatott meg, hogy tehetsége szerint „kifuthassa” sorsát: „Suhanckorunk: lángszóró - koszorús, ágyútorkú. A dögtemető gödreibe belelökött piros — fehér — zöld kokárdás” (Korkülönbség) Padovától búcsúzóban, az utolsó napon, mintha a már 14 éve halott barát, Gaál Imre, a „pesterzsébeti európai” telepedett volna melléjük, „negyediknek”; Mantegna „utcai táncosaidnak (akik valójában a Szent Kristófot nyilazó pribékek) íjat szegző kecses kéztartása „Gaál földet sem érő, a súly törvényeinek fittyet hányó delírumos táncosai” mozdulatát idézte képzeletükbe. Lám, hát mégis van kapocs P(esterzsébet) és Padova között! 381
