Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)

érintett kiütést, köpenyt, kisinast, varázsszabót — árnyat, a kikerülés variációi csakúgy kínálták magukat, sugárvédő kenőcs az arcra, sugárvédő szemüveg a szemre, kézfogás esetére viasz az ujjra, viasz a talpra, viaszmosoly a szájra, álszakáll, majd borotvált római arc, egész jelmezraktár állt készenlétben, igazi derűlátás sugárzott tanaiból, viselkedéséből, és ne higyje senki, hogy ez holmi magára vett szerep, kívülígybelülúgy kettős életmódból keletkezett, nem, a felejtés technikáját oly magas foikra fejlesztette, hogy nemcsak szüleit, fel- és lemenő rokonságát, de még hajdani pesztonkáját sem ismerte fel, amikor az lihegve futott utána az utcán hajdani, már eléggé színehagyott rózsaszoknyájában és abban a felpezsdülő rózsareményben, hogy a hajdani meghitt kapcsolatot most majd megújítja, ugye nem volt semmirevaló törekedésem, kisszűz- anyámhogymilyennagyraisviszikazokazaprómagatehetetlenek — hátnemisismer- megazifjúr, énvagyokaboriaborjasborihajdanihajadon — nem ismerte meg, a nemérintés magas technikájának megfelelően tekintetével sem érintette, és ennek megfelelően másoktól sem engedte magát érinteni, különleges begyakorlással odáig vitte, hogy úgy hallott, hogy nem hallott, úgy látott, hogy nem látott, a nemérintés módszerének egyik nagy titka épp ez volt, kiválasztani tudni minden előzetes megfontolás nélkül mi az, amit valaki úgy hall, hogy ne hallja és ezt kiterjeszteni az érzékelő és értékelő funkciók teljes organizmusára------úgy látszik, valóban nem ismer meg, elfelejtett, hiszenolyanrégótaazahajd

ahhajdamhajdanlelkemhátulgomboilóshogytoporzékoltmégaföldrevertemagát- amikor------éshogyszeretteahétgonosztörpemeséjéthajdan--------hajdani Borjúbor

i hosszan a messze hajdanba merengett hajdani neveltje után, talán nem is ő v.olt, összetévesztettem, megtörtént az már, hisz mire felnőnek úgy megváltoznak, olyan egyformák lesznek, nagyot rántott a megfakult rózsaszoknyájába csimpaszkodó kisfiú karján, az üvöltött, ő szipegett, ne rángass, tepulya- gyerünkgyerünk, s jókorát vert a fenekére, azután úgy, amint azt hosszú, hajdani századokon át cselekedte, vigasztalásképpen befordult vele a sarki cukrosboltba, nemcsak rokonait, barátait, összes valaha megélt és elmulasztott inkarnációt távolította feledésbe, ez bizonyult az egyetlen hatásos módszernek koncentrálni arra a bizonyos és tökéletesen árnymentes pontra, oda, az árnyat nem ismerő fényes jövőbe, a figyelmet szétszóró barlangokkal, vizekkel, hegyláncokkal, mozgó és makacsul mozdulatlan lényekkel, utcai lámpásokkal, csillagzatokkal s egyéb hol imbolyogni, hol megmeredtnek látszó s egyéb bizonytalan eredetű fényszórókkal, véleményekkel és ellenérvekkel zavaros világűrben, és ha az egész nyitva is állt előtte, emberfeletti — dehát nem éppen emberfelettiségem különböztet meg a többiektől? — erőfeszítésre volt szükség az egyetlen pont irányának meghatározásához, a különös nehézség nem is annyira a látható dolgok, mint a hol egy magános szobából kiszűrődő hegedűszó, hol egy jegenyecsúcsról támadó rigófütty, olykor tengerzúgás, máskor az istállóból kisíró vajúdó tehén nyögése, ezt nemigen tudta a csecsemősírástól megkülönböztetni, igaz, e megkülönböztetésre nem is igyekezett, a hangok, a hangok a látványoknál mérhetetlenül nehezebben kiküszöbölhető ellenfelekként támadtak, vagy amint ő mondta érintettek, néha a leghalkabb is alig elhárítható éllel, de ha már az istenek útjára léptem, győznöm kell, és győzött is, a szigorúan minden földi limlomot érintés nélkül áthasító, tekintetéből képezett fénycsóva önmagából alkotta meg végső fénypontját, mégpedig oly lenyűgöző erővel, hogy széles környezetének tekintetét is beleolvasztotta, legújabb eredményeit ismertető előadásán kiemelte, hogy ha a látás a lényegtelenre nem is vakult meg teljesen, de mindenesetre kedvező módon elhomályo37