Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - László Gyula: Jákob harca az angyallal (Jegyzetek Henry Moore művészetéről) (tanulmány)

brück, Marino Marini csodás portréin keresztül vezet Manzu-ig vagy a magyar Medgyessy Ferenc ig, Ferenczy Béniig, de ide tartozik Mestrovicz is éppenúgy, mint Käthe Kollwitz, vagy a fiatal Kolbe. Ezeknek a nagyoknak gazdag folytatói vannak a most élő fiatalokban is.

A másik vonulat, amely tiszta formai képletekre törekszik, új tárgyakkal akarja benépesíteni tereinket, nem belőlük fakad, hanem Picasso és Braque forradalmából, illetőleg Constantin Brancusi csiszolt köveiből. Általában ezt az utóbbi művészeti irányt tartják „modern”-nek, míg az előzőt kissé lenézik, mint maradit. Mielőtt rátérnék ennek a szobrászati közérzetnek bemutatására, hadd idézzek három rövid emléket, emlékeimből. Az első Pécsről való, abból az időből, amikor az absztrakt még tilos volt. Panaszkodott az egyik festő, hogy nem állíthat ki, mert — szószerint idézem — „néhány év múlva már senkit sem érdekel amit most csinálok!” Elszomorodtam. A másik: egy fiatal iparművész hallgató mondta, hogy a természetelvű művészet, nem sokat ér, mert úgy rajzolni, bárki meg tud tanulni! Nem tudtam meggyőzni. A főiskoláról hallottam, hogy ha valamelyik hallgató munkája hasonlít a modellre, a többiek gúnyosan kérdik: „Fényképezgetünk, fényképezgetünk”, merthogy csak a síkok és tömegek viszonya az érdekes. Elhagyva ezt a rövid közbevetést vessünk számot a „modern” művészet megteremtőivel. Íme néhányuk emlékképe. Mindenekelőtt Constantin Brancusi. 1904-ben gyalog jutott el hazájából1, Romániából a fiatal asztalos Párizsba. Még odahaza Bukarestben kitanulta a kovácsmíves- séget is. Rodin igézetében fogant munkái után 1909—10-ben csiszolja ki tojásformáját, amelyen még jelzi az arcot, de később tökéletesen megformált nagy tojásként állítja ki, s ezzel a szobrászati purizmus megteremtőjévé válik. Sok-sok követője csiszol nyomában ősformákat, nálunk leginkább Borsos Miklósban talált visszhangra. Ám Brancusinak semmi köze Maillolhoz, inkább a kubisták szabadították fel elképzeléseit. Vele indul meg a XX. század szobrászaténak kétszólamúvá válása. Közvetlen követője a festő Amadeo Modigliani, lapos, egyszerű fejeiben azonban gazdagodást figyelhetünk meg: a divatba jött néger szobrászat hatását (a festészetben ezzel egyidejűleg jelenik meg az afrikai plasztika erős sugallata: pl. Picassónál).

Álljunk meg itt egy szóra. A szobrászat két ágát, szólamát egy alapvető tény különbözteti meg a legjobban. Az utóbbiak számára az ember csak tárgy, csak forma, érzelmi világa nem létezik. Egyik idős, megbecsült festőnk mondta egyszer nekem: „Gyuszi, ha embert rajzolsz, ne gondolj az emberre, csak a formák kapcsolódására.” Mivel itt az ember tárggyá vált, elegendő egy-egy rövid jelzés, amely a felismerést megkönnyíti: a fej és kis gömböcske, részleteket vagy jelölnek vagy nem, de a test többi része is inkább hasonlít mértani idomokra, mint kézre, lábra, törzsre. Egyszóval a teljes elembertelenedés jellemző ilyen vagy amolyan formában ennek az iránynak művészeire. Fernard Léger például valóságos robotembereket rak össze csövekből és más idomokból, mások a végtagok duzzasztásával szorítják egy tömbbe alakjaikat (Laurens és Lipschitz). De a tömb is megszűnik Archipenkon&l, aki áttöri a testet és pozitív és negatív formák egymásbaforgatásával meglepő hatásokat idéz elő. De az emberből az emberi kiveszett náluk, csak tér, formaépítmény lesz, ha még egyáltalán felismerhető. Ez a jelenség — sajnos — jellegzetesen XX. századi. Az ember egyszerű tárggyá változik, akivel számolni lehet. Ilyen embertelenek a nagy diktatúrák, vagy a katonaság általában. De ilyen a hétköznapok nagyvárosi embere is, mi is például nem ismerjük a házunkban lakó mintegy száz embert, csak férfi-nő-gyermek, de nincsen a személyiségük bennünk, nincsen egyéniségük. Ezekből lesznek a gömbfejű emberek!

E kitérő után nézzük tovább azt a kört, amelyben Henry Moore magára talált. A 20-as, 30-as években bontakozik ki a „gépkorszak művészete”, keletkezik akkor s aztán a sok semmiértelmű, összeeszkábált gép. Emlékszem, mi is, mint főiskolások ámulva álltunk meg egy-egy autó sárvetője előtt, amit a levegőellenállás alakított térgörbe felületűvé. Nézegettük, simogattuk, a természeti erők irányába kialakult formát szerettük benne. Az anyagok ábrázolása helyett megjelentek maguk az anyagok. A magyar Moholy Nagy Lászlónak volt ebben újító szerepe, az üveg, a plexi, a huzal alkotta fényjátékok, aztán végül elvezettek Calder mozgó szobraiig, ame362