Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Csapody Tamás: "Nem lehet engedni a jézusi negyvennyolcból" (Beszélgetés Bulányi György piarista szerzetessel, interjú)
azt a nézetemet, hogy Ratzinger bíboros úr tőlem semmit sem kíván ill. ha bármit is kívánt vagy kíván, az a magyar püspöki karnak és a mögötte lévő állami nyomásnak tudható be. Az Önnel készült interjúk láttán az olvasóban kialakulhat az az érzés, hogy Ön túlságosan kemény, nem elég alázatos és az ellenségszeretet sűrűn emlegetett gyakorlata is mintha csorbát szenvedne. Megalapozottak-e ezek az érzések vagy sem? Én a magam dolgában nyilvánvalóan nem lehetek bíró. Akiben ilyen érzések alakulnak ki, azoknak tisztelettel javasolnék valamit: szíveskedjenek az én hangmegütésemet összehasonlítani az Isten Országán belül elismert tekintélyek hangmegütésével. Ötöt megemlítek: Illést, Izaiást, Jeremiást, Jézust és Szent Pált. Ha valakik azt fogják találni, hogy „a te hangod ezeknél a hangoknál erősebb”, akkor el fogok gondolkodni ezen. Én, a magam részéről ezt az összehasonlítást állandóan csinálom és rendszeresen arra az eredményre jutok, hogy ebben a sorban én messze a legilledelmesebben viselkedem. Az éremnek legalább két oldala van, a dolgok elnehezüléséhez azért mégiscsak két fél kell. Igaz ugyan, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar még „beismerő vallomást” nem tett, de már tudható, hogy hol és mikor hibázott. Lehetséges, hogy a Bokornak is van „bevallani” valója? Nem kéne-e Bokorönkritikával elősegíteni a megbékélést? Valóban, mindig két fél kell. A bárány felfutásához is, Ha nincs bárány, a farkas nem tudja felfalni. Attól kezdve, hogy a hierarchia megszólított bennünket, mi minden egyes alkalommal imádságba ágyazva, hosszas közösségi megbeszélés (alapján, olykor — amikor még kisebb volt a Bokor — az összes testvér megkérdezésével léptünk. Nincsen nekem történelmi távlatom ahhoz, hogy ezek a lépések mennyire voltak hibásak vagy nem hibásak, célravezetők vagy nem célravezetők. Azt tudom, hogy szenvedélyből sohasem léptünk. ’76-ban, az első lépéseket különösen alapos megbeszélések előzték meg, amelyeken a megfogalmazott alapállásunk így szólt: Létoai akármilyen ellenségesen is viselkedik, nekünk mégiscsak testvérünk. Ennek következtében úgy kell hozzá viszonyulnunk, hogy testvér és nem úgy, hogy idegen. Tehát szólnunk kell hozzá. Nem tudom, hogy mit kellett volna másképpen tennem? Amikor ’81 decemberében 'egyházjogi fenyegetés mellett (!) „dialógusra” hívnak, rengeteg vívódás után arra az eredményre jutottunk, hogy jóllehet egyértelműen csapdahelyzetről van szó (mert ha elmegyek, akkor la elítélnek, s ha nem megyek el, akkor is elítélnek) —, azért csak menjek el. Most is azt gondolom, hogy (állami vagy egyházi hatalommal szemben mindenképpen veszni kell annak, 'aki más véleményen van. A Markó zsiványainak van egy olyan tréfájuk: Megnézted mi van kiírva a Markó kapujára? Ez: Itt szép lehetsz, de okos nem. összefoglalva azt tudnám mondani, hogy döntéseinket megimádkoztuk, megbeszéltük. Ilyen alapállás mellett gondoltuk azt, hogy kisközösséget, plébániai lelkigyakorlatot csinálni kell, a jézusi negyvennyolcból nem lehet engedni, a katonai szogálatmegtagadásért börtönbe is el kell menni. Másképpen: az ÁEH által kijelölt tiltásokat nem szabad figyelembe vennünk. Ezek adottak lévén, nem hiszem, hogy más lehetett volna sorsunk, mint ami llett. Akár hibáztunk, akár nem. Lehet, hogy ezt vagy azt rosszul léptük, de nem látom, hogy mi az, amit rosszul léptünk. Az igazság: az államhatalom nem börtönözhetvén 354
