Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Kabdebó Tamás: Egy párhuzamról (esszé)

az ír nemesúr megalapítja az Ifjú Írország mozgalmat a Giovanni Italia példájára. Rosszul szervezett felkelési kísérletüket azonban az angolok csírájába fojtják. Az alvezéreket kivégzik, O’Briennek aulikus bátyja kijárta a kegyelmet, őt mindössze tizenöt évre száműzik Ausztráliába. Mikor az ötvenes évek végén kiszabadul, egy időre Brüsszelbe költözik, s onnan járja a kontinenset. Így kerül 1861-ben ismét Magyarországra és ismét tanúja lesz egy országgyűlésnek. Annáik, amelynek uszályában Teleki László öngyilkos lesz, de még nevezetesebben annak, ahol Deákék kijelentik: nem engednek a negyvennyolcból. Deák tiltakozó beszédét és az országgyűlés augusztus végi feloszlatását közli az akkori világsajtó is, így például a helyi viszonyokat tekintve liberálisnak számító THE FREEMANÍS JOURNAL Dubliniben. O’Bnien maga hosszú naplót ír magyarországi tartózkodás áról, melyet .majd’ két évtizeddel később lánya letisztáz. Ha máshonnan nem, hát innen látja a század végén Griffith, hogy lám, a Fiatal Írország forrófejű vezére 1861-ban a fogság és Deákék ellenállásának hatására módosítja a véleményét: a fegyveres összeesküvést, úgymond, kerülni kell, parlamentarizmus és passzív ellenállás az, ami Írországon segíthet.

A történelem logikája, illetve a magyar ellenállás és a külpolitikai kudarcok meggyőzik Ausztriát, először Beustot, aztán Ferenc Józsefeit, hogy a Kiegyezés a járható út. Az írországi sajtó olyan óvatosan kommentálja a magyar sikert, hogy abból aligha olvasni ki az új szabású monarchia megalakulását. Miért? Azért, mert ez évben, tehát 1867-ben ia Fenian-összeesküvés részleteivel van elfoglalva és láthatólag fél a párhuzamoktól. A Fenian Társaságot John O’Mahony alapította 1858-ban Amerikában, maga mellé véve elsősorban az 1848-as írországi összesküvés száműzötteit. A Társaságnak világszerte voltak helyi csoportjai, mint Ausztráliáiban, Dél-Amerifcáfban, Angliában, Kanadában és természetesen Írországban: a Társaság célja Írország felszabadítása volt. Az amerikai Polgárháború befejeztével a fegyvert viselő írek jelentős számban érkeztek vissza Európába, illetve az óhazába. 1866—1867-ben azonban az angolok sorozatosan tartóztatták le a feni ánus okát Írországban, illetve amgollföl- dön, s megindult sorozatos tárgyalásuk. Két kivégzés, nagyszámú összeesküvő bebörtönzése az újságokba író ír közvéleményt arra késztetik, hogy megkérdőjelezzék .a vér áldozatokat követelő összeesküvések létjogosultságát. A FREEMAN’S JOURNAL-ban és a hazafiasabb THE NATION-ben egyaránt jelennek meg olvasói levelek, melyek felteszik a kérdést: Cui bono? Mi végre?

Prózában sokan, sokféleképpen felelnek erre a kérdésre, versben azonban legfrappánsabban egy John Francis O’Donéll nevű költő felel, egy 1867-ben írt versével. Az akkori hangulat lehetetlenné teszi a vers közlését. A század- fordulón azonban a beszámolónk elején említett Arthur Griffith balladák után kutatva O’Donnell Cui Bono című versére lel, és közli ezt a Nation című lapban. Itt bukkantam én a nyomára, s amint hallani fogják, az eddigelé ismeretlen, azaz le nem fordított magyar vonatkozásaira. Ebben a kis ír hungaricában tehát ismét megcsendül a magyar példa, de nem a deáki, hanem a kossuthi változat.

Mindkét magyar alapállás beépült az ír politikai történelembe. A ballada szerzője John Francás O’Dioinnell újságíró volt, iá Nation c. lap szerkesztői közé tartozott, írásaival a harcos felszabadítást követelő Fenian-mozgaiknat támogatta. Griffith, ki a balladát megőrizte számunkra, a nemzeti parlament híve volt és első elnöke lett 1921-ben. Az ír politikusok tehát elég pontosan tudták, mi a kossuthi, mi a deáki út. A költők, mint O’Donnell, a kossuthi utat választották.

349