Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Bogdán László: A Halálcsillag kormányosa (próza)
kezével mégegyszer végigsimítja a vasból való rejtélyes betűikéit és az S-ről leteker egy ki tudja mikor és hol reácsavarodott smaragdzöld, már édeskés rothadás-szagot árasztó tengeri mosziatot, aztán elszánja magát, ugrik, szájtátiak között landol, egy darabig elnézegeti az érces hangon prédikáló férfit, akinek újabb életét köszönheti; nézi a kibomló mellű örömlányokat is; a félelemnek szaga van, verítékeznek, arcukon szátmázolódik a festék; nézi a horgasorrú kereskedőket, amint magukhoz szorítják begyükben gyémántokat őriző becsületes papagájaikat; sihedareket (néz és öragasszonyokot, reszkető rendőröket és talárban az utcára csődülő ügyvédeket; egy bíró, mint egy vénasszony, magas fejhangon kiabál is valamit; már épp elhagyná a sokaságot, hogy betérjen egy csapszékbe, lalaposam kiszáradt a torka, amióta Catarrónál a kivégzőosztag előtt állott, nem volt kellemes hőben és fagyban évtizedekig örökké ott állni egy kísértethajó kormányánál, ismétli, épp beugrana egy nyelés italra egy kocsmába, amikor a sarkon megvillan egy hófehér díszegyenruha és ő a bosszú édes érzésével szívében azonnal utána veti magát--------------és azóta ez van — legyint szomorúan a hatalmas termetű idegen, azaz csak annyi a válJtozás, hogy időnként azért megenged maigáinak végtelen üldözése közben egy-egy nyugodalmas félórát barátságtalan kikötői csapszékekben, kiürülő borosftaskiák és kancsók maradnak a nyomában, jelzik az irányt tanúsítják, hogy ő, a catarrói lázadás utolsó tanúja, az istentelen fedélzetmester még mozog és mert mozog, tudja a óéit: el kell kapnia a hófehér díszegyenruhás ellentengernagyot, hogy bosszút álljon mindenért, ami a múltban történt és a jövőben történni fog, hogy ne érezze magán metsző kék szemének hideg, borzongató pillantását —----------Az idegen iszonyú hangon ordít: ott van! mindnyájan az ablak felé fordulunk, még láthatjuk, amint egy hófehér díszegyenruhás tengerésztiszt elsiet a sötétségben. Az idegen felemelkedik, csak most láthatjuk milyen hatalmas, pénzt dob a tátott szájjal hallgatózó Antonio elé; a kocsmáros, ez az áspiskígy, azonnal foga közé kapja a tallért, mint kutya a csontot, majd nézegetni kezdi és morfondíroz, hogy álljon meg hé, jó ember, vigye a pénzét, amúgyse jó ez már semmire se, nincsen is forgalomban, az igaz, hogy arany, de ezzel az aranynyal ő nem állhat a világ elé, mert elkapják valutacsempészésért és bevágják a sittre! . .. Így beszólt Antonio az a félkegyelmű, amikor Jorge (aki a legrátermettebb volt közöttünk) felugrott, dollárokkal elégítvén ki a sánta kocsmáros kapzsiságát, elkapta előle az aranyat, Napóleon képmásában elgyönyörködött egy pillanatig, majd kirohant az utcára, Mario és Julio is követték, s utánuk léptem én is, vacogva a láztól és az érzelmek rohamától. Láthattuk még, hogy a hatalmas termetű férfi, fejét fázósan válla közé húzva, rohan a főutcán, és egy távoli sikátorban még megvilllíaint egy hófehér tengerósztisizti egyenruha. 324
