Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Bogdán László: A Halálcsillag kormányosa (próza)

teljesen nem tört be még, emlékezik és ilyenkor ellágyul az arca, még nincs teljesen készen, még vannak érzelmei és akkor erőltette magára a vasfegyel­met, elhatározta, többé nem mosolyog, bárhogy is lágyítják el emlékei---------­de mégis, képzeljük csak az ő helyébe magunkat — így a férfi és a kocs­máira» felé néz — fényt! — mondja lassan, és bort! kigyúl a lámpa, Antonio kacska lábain himbálózva máris hozza a kancsót színülrtig telten, az idegen iszik — egyre csak „színezte” ott a képet, hát persze, felnő a fiú és meg­szabadítja őket, egyre logikusabbnak látta az egészet, egyre ésszerűbbnek, hát persze, nyugtatgatta magát, ez a megoldás, csak az lehet a meg­oldás, mintha bolyongásuknak, végeérhetetlen bávatag menekülésüknek, az élet és a halál egymásbaj átsző tengerein, csupán az lehetett volna a végső célja, hogy zátonyra fussanak márciusban, valahol, szemben egy nyomorúsá­gos falucskával, harminc—negyven fényt számolt meg egyszer, alig lehetett ennyivel több viskó és kulipintyó a faluban, ezért is tűnt egyre valószerűt- lenebbnek, egyre távolodó reménynek, hogy a Halálcsillag majd pontosan itt fog zátonyra futni, a falu főterén temploma fölé magasodva, szemben az egy­kori rabszolgakikötő várromjaival, s ha így is történik, birkózott ő magával, akkor csakis azért történhet, hogy azok számára akik jelen lesznek ezen a vidék és a tartomány életében minden bizonnyal legendáshírű eseményen — amely azután a környék múltját is példásan megváltoztatja majd, nemcsak jelenét, a jövő így befolyásolja majd mindazt ami az emberek életében a Halálcsillag megfeneklése előtt törént — egyszerűen és konkrétan, mondhatni kézzelfoghatóan, tapinthatóan következzen be a csoda-----------— d e a csoda — így az ismeretlen és pipára gyújtott, hatalmas-kékes füst­felhőből villogott ki hiúzszeme — mégsem az élet eseménye, viaskodott ő magával s igaz ugyan, hogy a jelenlévőik árbocaik magasságlátói akár el is rémülhetnek, hússzor—harmincszor lévén magasabbak, mint nyomorúságos templomuk tornya, ahová néha betérnek ájtatoskodni és ilyenkor papjuk s közvetve az isten elé terjesztik nevetséges és ostoba kívánságaikat is, ame­lyek nem is teljesedhetnek be teljeslen soha, hiszen úgy kívánják önmaguknak a jót, hogy egyúttal másoknak, falus feleiknek kívánnak rosszat, a kíván­ságok összekeverednek s aztán kioltják egymást s jön egy másik hétköznap örömökkel csalódásokkal----------­i gen, hiába néztek — lett ismét megvető az idegen hangja —, untam már akkor az emberi világot nagyon, hát mégegyszer mondom figyeljetek! talán nem ilesz érdektelen a történetem, amely nem is teljesen tanulság nélkül való és a világtengerek leghatalmasabb kísértethajójának utolsó útjával sem fe­jeződött be, leállíithataitíLanul terjeszkedik aiz emlékezetben, újabb és újabb terrénumokat foglal el a képzeletben, miközben ón----------­i gen — így az idegen —, miközben ő ott sápadt és szenvedett a kormány­nál és egyre a hófehér díszegyenruhás ellentengernagyot látta maga előtt imbolyogni a hullámokon, gardéniák és rothadó szalamandrák édeskés illatát hozta a szél és az őserdő lágy, titokzatos, veszélyekkel teli neszeit, a főtiszt merész kék szeme reászegeződik és ő határoz, kilép a sorból, igen mindez megtörtént, azóta is történik, tudja, ezt a szempárt fogja látni és üldözni ak­kor is, amikor a kísértethajó végre megfeneklik a templom mellett a kicsiny téren, mint a játékházacskák, mint a kártyavárak omlanak össze a kulipin- tyók, amint a hajó megállíthatatlanul halad előre a főutcán, a titokzatos ven­dégek kezében szilánkokra törnek a pezsgőspoharak s ha annak az időközben a bajtársi jóslatot beteljesítve mégicsak felnövő, derék férfivá serdülő, érces­322

Next

/
Oldalképek
Tartalom