Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Bogdán László: A Halálcsillag kormányosa (próza)
val fenyegetőző tengereit, nem tudja már, de nem is hiszi, igen, nem is hiheti, hogy valakit közülünk egyáltalán érdekelhet; gyülevész kocsmatöltelékek vagytok — mondta közvetlenül és megint ránknézett, sárgás szeme kitágult az ablakon beszökő fényben, motorkerékpár zúgott el az utcán és a reflektorok fénye egy pillanatra kiemelte az idegent a háttérből s a pillanat kitágult, egyenként nézett végig minket, mint falunk elfelejtett évszázadaiban nézhették vásárokon rabszolgakereskedők az ember-„felhozatalt”, aztán félhomály lett megint, szempilliái is leereszkedtek újra — nem, az utolsó összefüggő emléke a megtorlással kapcsolatos--------------ot t állnak a palái kikötőben, a lehorgonyzóit parti őrség által megszállt SMS SANK GEORG páncélos cirkáló fedélzetén, komor díszlet hátuk mögött a máskor szelíd kék, most tintaként bugyborékoló, morajló, haragvó tenger; szerda van, szerda dél, a bosszú szerdájánaik dele; megbilincselve állnak túlélők a fedélzeten, egyenes vonalban, velük szemben, élő kihívásként, mintegy megelevenedő lelkiismeretként, a szolgálati szabályzat, a megtorlás és a düh sápadt angyalai, hófehér díszegyenruhában tengerésztisztek; egy szálfatermetű ellentengernagy legyint kesztyűs kezével, megvetően néz rájuk; szavaira emlékszik ma is, ma is hallja kissé nyafogó hangját, amint másoknak, a többieknek, alárendeltjeinek magyaráz: »kinyírni, ezeket, mindannyiukat, ugyan ugyan — erre most is emlékszik, ezt mondja és fintorog —, kár a golyóért és mire megyünk, ha a tengerbe hajítjuk őket, mondják meg uraim mire? csak a falánk és dög cápáknak szerzünk egy jobb napot, már ha van hús egyáltalán ezeken a gazembereken? — itt megint rájuk néz megvetően s mintha egy porszemet törülne fricskázza le hajtókájáról, fintorog —, ellenkezőleg uraim, meg kell büntetni őket, amúgy (tengerészmódra, hogy álmaiikban se felejtsék 'azok, akik kilencedikek vagy tizenegyedikek lesznek a számlálásban, hogy nagyon könnyen lehetettek volna tizedikek is, mert ennyi az élet, a véletlen egy fintora, uraim! hogy ne felejthessék el ezt a napot egész nyomorult, hideglelős életükben!” — mosolyog a tiszt, fantomszerű arcán tigrismosoly, s noha nem épp azt a napot emlegeti, a nap most mégis kikukkant a rongyos, széltépte felhők mögül és ők ott állnak szemben a főtisztekkel, megbilincselve, de felemelt fejjel, az ellenszegülésfoől, az akaratból ennyi maradt, de nem sütik le a szemüket, állják az ellentengernagy megvető tekintetét; tizedelés — súgja az öreg fegyvermester ■— jól sejtettem, s mint aki már átélt egyet-mást, meg- adóan bámulja tovább a főtisztek színpadra illően kecses és elegáns csoportját; ő villámgyorsan mozdítja fejét balra, jobbra, szeme számolja, fényképezi a társakat; nem, semmi kétség: ő nem lesz sem kilencedik, sem (tizenegyedik, de nem lesz harmadik, vagy hetedik sem és a számolást sem vele fogják kezdeni ------------s nem, a világért se gondoljuk, hogy akkor ő megijedt — az idegen felemeli a kancsót s fejének egy gyors, követhetetlen mozdulatával máris magába dönti 'az italt, kézfejével száját megtörülve, villanás, egy dörrenés, aztán sokáig csend s egyszerre csak magához tér a pokol Halálcsillag nevű óceánjá- róján, ott áll a kormány mellett, ott áll, percek, napok, évek, évtizedek telnek el, zúgnak a motorok, a szélben időnként jól hallatszik a zenekar is, keringők, tangók, tiszta időben női nevetést is lehet hallani; nem, nem tudja elképzelni sem mennyi időt tölthetett a kísértethajón, az az érzése amúgy a kelleténél mégiscsak többet állt a kormány mellett, az élet és a halál egymásbanyíló tengerein, ahhoz mindenesetre eleget, hogy élete képei elvonulhassanak előtte, egyszer, másszor, időnként repülő zúgott el felettük, időnként repülőhal dobta 320
