Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)

dig elfullad a maga étvágyában” — tette hozzá. Olyan bölcsen adta ezt elő, hogy mindenki megmosolyogta, még azok is, akik elég tisztességes summához jutottak az öreg révén. Ütődött egy kicsit, azt tartották róla. Annyi bizonyos, hogy visszavonul­tan élt, s német dalokat akkor sem játszott, ha drága ajándékot vagy nagy pénzt ígértek neki. „Elhúzták ők már a mi nótánkat s táncoltunk is a muzsikájukra, kény­telen.” Ilyenkor a szemében sárgán csillant a könny s elrévedő pillantással nézett maga elé. „Titka van az öregnek” — csivitelte Vetuca, a tizennyolcéves pincérlány, aki he­gyes farocskáját úgy illegette az asztalok körül mint tavaszi örömében a barázdabil­legető. Tudta, hogy mindenik csípőringatásért legalább egy nylonharisnyát kap aján­dékba. Ajánlatokat is kapott fölös számban, de ezeken csak kacagott, hiszen neki ko­moly szeretője volt, egy feketesörtéjű fiatalember, aki segédmunkásként dolgozott a traktorgyárban és esténként feljött a hegyre, ott itta egyik sarokban a slibovicáját s csak mosolygott szívszerelme incselkedésein, annak az embernek a bizonyosságával, aki még elhiszi, hogy a szerelemben nála különbet a párja úgysem találhat. Tiszte­lettudó fiú volt, alig fiatalabb mint én, de mégis a falusi román gyerekek alázatos­ságával köszönt rám minden este, ahogyan ez egy úriembernek kijár: Sárut mína domnu’ Stefan.24 Erről a kezétesókolomról még Vetuca sem tudta leszoktatni, mert így illett ez már odahaza a faluban is, ahol a tanítónak, papnak, néptanácselnöknek és milicistának25 még a legöregebb anyókák is csak így köszöntek. „Mert azok úri­emberek, nem olyan szarbaragadt parasztok mint mink”. Egyedül is eljártam a Betyárfészekbe. Általában hétfőn, mert akkor alig volt vendég. Az előző csoport már elutazott, a következő még nem fedezte fel ezt a jó he­lyet. Ilyenkor csak az „otthoniak” lebzseltek a vendéglőben, de ennek ellenére az öreg Pantelimon pontban fél nyolckor megjelent, vette a hegedűjét és muzsikálni kezdett. Neki ez volt a programja akkor is, ha senki sem volt az étteremben. Egy ilyen hétfő estén tudtam meg az öreg titkát... Lehet, hogy van bennem valami bizalomgerjesztő vonás, mert többször tapasz­taltam, hogy az idegen emberek is megnyílnak nekem, s legmélyebb gondolataikat is elmondják. Legtöbben már a harmadik mondat után az életüket mesélik, olyan dol­gokat osztanak meg velem, amelyek emlékeik lappancsai mögött rejtőztek eleddig. Nem tudom, mi az oka, hogy engem terhelnek ezzel. Hiszen mi közöm nekem a má­sok életéhez? Miért éppen nekem mondják el azt, amit senki másnak? Talán mert türelmesen végighallgatok mindenkit? Talán mert biztosak benne, hogy minden tör­ténetről hallgatok és senkinek el nem mondom azután? Vagy csupán azért, mert én vagyok a veréb, aki mindenkinek mindent elhisz? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy az itt élő emberekről olyan történeteket tudok, amelyekkel akár a markomban is tarthatnám őket, zsarolhatnám is, ha akarnám. Mert csak én tudom, Vetucától, hogy a főnöke, a kövér Nyikuláj már ült két esztendőt sikkasztásért, de azt is tudom, hogy ő minden este felpakolja elemózsiával és itallal a traktorgyári szerelmesét és minden este leküldi a városba, mert neki Nyikulájjal kell maradnia ........Rendes em­b er és nem mondja el senkinek. És vigyáz is. Még soha nem maradtam úgy” — súg­ja a fülembe Vetuca. „Pénzt is kapok tőle és ajándékokat, és azt is megígérte, hogy magával visz a tengerpartra a nyáron, ahol ki fog venni gebinbe egy vendéglőt. Meg­éri, István úr, bizonyisten. Nem is gondolja maga, hogy ez a tohonya nagy ember milyen kedves velem. Csak simogat és dicsér és minden. A felesége is egy tisztessé­ges nagysága, az is olyan szép, nagydarab asszony, de annak baj van az anyájával, azért nem ad neki azt, ami pedig a férfinak kell, István úr. És ezt a dolgot úgysem fogja soha senki sem megtudni és ha mindenkinek jó, akkor miért ne csináljam, nem igaz?! Hát nem jobb ez így, mintha ezekkel a németekkel járnék mindenhova, s az­tán egy napon úgy maradnék... Akkor ki segítene rajtam?! Akkor még a fiúm is megtudná, s akkor kihez mennék feleségül?! Így megvan a havi fix, a mellékes, amit a vendégektől és Pantelimon atyától kapok, megvan a fiúm, s megvan a haladásom is, mert Nyikuláj úr nagy tisztességben tart engemet a többiek előtt. Még azt is mondta, hogy egyszer idehozhatom anyámékat is, és itt úgy lakhatnak mint az úri vendégek, csak egy kicsit kell nekik segíteni a mosogatásnál. Már írtam is nekik, de 312

Next

/
Oldalképek
Tartalom