Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Marek Zaleski: Vincenz visszatérése Görögországba (esszé) (Pálfalvi Lajos fordítása)
igazság és az igazságról vallott meggyőződése védelmében. Vincenz itt összhangban áll azzal a hagyománnyal, amely az athéni bölcset az európai racionalizmus és az európai kultúra mintaképének és mértékének tekinti. Leszek Kolakowski legújabb könyvének (Metaphysical horror, Blackwell, 1988.) első mondatai közt olvashatjuk: „Van egy ember, akivel minden filozófus azonosul, még ha elveit el is veti. Ez az ember Szókratész. Az a filozófus, aki képtelen azonosulni ezzel az archetipikus alakkal, nem tartozik a mi civilizációnkhoz.” Ezen felül Vincenz Szókratésze állampolgári magatartásból is példát mutat, hiteles szószólója az athéni demokrácia valódi értékeinek. E tekintetben az ókori és a kortárs kommentátorok véleménye már jóval megosztottabb.4 Ugyanakkor pontosan ilyen, heroisztikusan interpretált Szókratész kell Vin- cenznek. Mert, amint azt a Kubiak által idézett levelében írta, könyve „szatíra arról, mit műveltek az utódok a Szókratésztől eredő racionalizmussal”, ezen kívül „dühödt szatíra és dühödt karikatúra ’a kiagyalt demokráciáról’, amely nélkülözni tudja a jellemet és egyszerűen gyűlöli az egyéniséget.” „Egyedül ő maga lázadt fel a demokrácia ellen az erény nevében, ö Athén áldozata. Az ellene hozott ítélet isteni pecsét a demokrácián” — mondja Szókratészről a tanú Méloszon, az athéniek ellen indított peren. Vincenz, szembeállítva a bölcset a dühödt és önelégült többséggel, az ő igazát a hivatásos demagógok és az önkényuralomra törő politikus-ideológusok igazával, közel áll a Tocqueville, Burke és Thoreau írásaiból eredő demokrácia-kritika hagyományához. A lomha, önhitt meggondolatlanság a többség zsarnokságához vezető hübrisz. Az eszmék metafizikai alapjairól levált szofisztiikus intellektuális spekulációk pedig a relativizmus zsákutcájába és a nihilizmus bugyraiba vezetnek. „A rendőrök szókratészi maszkot vettek fel... Így válik valóra a látomásod a jövőről, az álmod, Szókratész. A rendőrök filozófusok, a filozófusok pedig rendőrök lettek” — mondja valaki az athéni Tizenegyek Testületéből, és ez a hang mintegy kommentár Platon Államához, ahol Szókratész végül is az értelmetlen és előítéleteknél megrekedt többségre a saját érdekében rákényszerített filozófus uralom híveként lép fel, tehát azon koncepció szószólója, amely a történelemben, nem csak Európában, annyi tragikus, ahány groteszk megvalósulást mondhat magáénak. A szerző, mint a szókratészi dialógus híve, nem kíméli hát Szókratészt sem. A regényben az ő igazát többféleképp is kétségbe vonják: a méloszi Ter- mitasz Nietzsche írásaiból ismerős érveket használ, megint máskor pedig úgy beszél, mint egy bolsevik komisszár. A spártai Leonidasz meg úgy bírálja a „gyalázatos demokráciát”, ahogy azt egy Clausewitz írásaira támaszkodó fasiszta tehetné. Laisztrügonosz kereskedő a háború előtti liberálisok nyelvén beszél. Vincenz bírálja a regénybeli beszélgetőpartnerek hangján a demokráciát, mert képmutató, korrupt, politikai manipulációkat folytat, zsarnoki és egali- tárius. Könyvében megtalálhatná érveit a harmincas évek „erőtlen demokráciájának” minden dühödt ellenfele, a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali táborból egyaránt, akik mind a demokratikus Európára próbálták hárítani a felelősséget a háború kitöréséért. A lényeg azonban az, hogy minden felszólaló — vannak köztük rossz demokraták, a diktatúra hívei, a despotizmus (értsd: a totalitárius rendszerek) szószólói — ki van téve Szókratész kritikájának. A regény üzenetét eképp lehetne rekonstruálni: ha nem jelentenének ilyen reális veszélyt a barbárok és nem lennének despotikus (értsd: totalitárius) rendszerek, ha nem lenne Hitler és Sztálin, a parlamentáris demok230
