Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Radics Viktória: A búcsú tart
RADIOS VIKTÓRIA A búcsú tart „Elfutok, de bevárlak.” Sz. J. A végső hónapokban, amikor hétről hétre félelmetesebben vonta Jancsit magába az ágya, láttuk, hogy távozik, és jártunk, járultunk hozzá — a búcsú azonban belénkszorult. Ö szemhéjának intésével, csontkezének elejtett mozdulatával, utolsó erejéből vett szorításával s azzal, ahogy halódását is nyíltan viselte, mintegy megmutatta (nekünk), azt hiszem, búcsút vett tőlünk. Én vallomással küszködtem: a nyelvem hegyén volt valami gyengéd, fájdalmas és sorsot vállaló megnyilatkozás — melyre azóta is keresem a szavakat. Ez a késztetés hajtott drága holtteste mellé. Benyitottam, és most már tudom, az ajtó örökre bezárult mögöttem: sorsunk egy újabb szobája az, ahova beléptem. A sarokban az ágy, az ágyfej és E., aki Jancsinak életeleme volt: utolsó lélegzetével szakadt ki belőle. Féltérdre ereszkedve egy ceruzavékony, piros gyertyát csöpögtetett az orvosságos asztalkára. Nagy nyugalom honolt, amit élő elviselni nem bír, szavakkal, imával, mozdulatokkal kapaszkodik ki belőle, az eszmélet peremére, a többértelműségbe. Megtöri az evidenciát, pillantása is kérdés: vajon ez a halott test ő? vagy porhüvely? A némaságban elmerülve még megvolt a válasz. Felocsúdva hol simogatni mozdul a kéz, hol idegen alakzatot lát a szem, amihez Jancsinak már nincs köze. A test még jelez. Tenyerén kiütközik három lilás folt, aztán a víz érintésére nyoma vész. S mintha súlyosodna az ágyon. Ősi parancsra hallgatunk, amikor felöltöztetjük fekete ruhába, pulóverbe, fekete gyapjúba, amit E. kötött neki. Ezzel mintha felajánlottuk volna, méltót méltó kezekbe. A cselekedetben bizonyosan benne lakozott a szerény tudás, hogy a hullaszállítók és a temetőbogarak valósága nem számít: más kezek nyúlnak érte, s őt a sorsa fentebbi tartományba repíti. Szürke idő volt, csönd és félhomály az egyszerű szobában. „Nincs a halálban semmi patetikus”, mondta E. A rózsafűzérben sem, amit ujjai közé fűzött, a gyertyában sem, a könyvespolc fáján függő feszületben sem. Csak hűséges tárgyakban szóló szerény szavai ezek a nyögés nélkül viselt szenvedésnek. „Az a fontos, hogy míg élünk, minél nemesebben tegyük”, hallom még E. se hangos, se" halk, csak tényközlő hangját. A holttest, E., a szoba, mely otthonként szolgált, e szegény nemesség szellemében nyugodott. Az ablak mögött semmi más, csak egy kis ecetfa pár kopár ága. És a sarokban a vadalmafácska Jancsi egyik utolsó látomásából. Mégis megsemmisülten, önmarcangoló érzésekkel tértem haza az életembe. Kikísértem, még egyszer végigsimítottam tekintetemmel a rendbe rakott könyveken érintésének nyomát, fekete versfüzetében kézírásának szabatos vonalát — és nem tudtam búcsút venni tőle. De hisz rám se hederített! Kicsit nevetséges, ahogy készültünk a temetésre — mintha szerkesztőségi gyűlést tartanánk. Karikára vágott kolbász, sör, bor az asztalon. Éjszaka magá199