Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Széll Kálmán: Levendel László: A humanista orvoslás (kritika)

játszhatna az ellátásban. Fel kellene számolni a sematizáló orvoslás eddigi rossz beidegzéseit. Ilyen a szerző által is ostorozott „vegyi gyógyítás”. Valóban, a mai ember ha orvoshoz megy, feltétlenül valami gyógyszert (injekciót) vár (kér). Ha netán életmódjának megváltoztatására buzdítana az orvos, akkor azt már a beteg nem szívesen veszi, mert a rossz, sematikus beidegzés a „panasz—orvos—orvosság” körrel bezárul. Sokszor emlegetett, jogos vád a futószalag-kivizsgálás, s ennek kapcsán a felesleges vizsgálatok végzése is. Elvileg ez valóban így van. Ám az is tény, hogy a valóságban abszolút értelemben vett felesleges vizsgálat sokkal kevesebb van, és a „feleslegesség” többnyire csak a negatív eredményből ítélhető meg. Ugyanis minden vizsgálat egyúttal szűrő vizsgálat is, melynek jelentőségét a szerző nagyon is hangsúlyozza. Az egészségesek időszakos vizsgálata pl. óhatatlanul „felesleges” vizsgálatokkal is jár. Én inkáb a felesleges párhuzamosságokat (ismétléseket) ostoroznám, s természetesen azokat a vizsgálatokat, amik a betegre nagyobb veszélyt jelentenek, mint a tőlük várható haszon, ill. amiknek már eleve sincs terápiás konzekvenciájuk.

Az egészségügyi ellátás másik fontos pillére a kórház. Az a benyomásom, hogy ennek jelentőségét a szerző — a kurativ orvoslással együtt — méltatlanul háttérbe szorítja. A könyvből kiérezhető, hogy Levendel László orvosi pályája zömét tüdőgyógyintézetekben és alkohológián töltötte. Ezek általában krónikus, hosszú kezelést igénylő betegek, akiknek aránylag nem sok műszerre, de annál több törődésre van szükségük. Az itt nyert tapasztalatokat a szerző az egész egészségügyi ellátásra vetíti ki. Olykor szinte túlértékelt eszmének tűnik nála az egyébként valóban igen fontos pszichoszociális gyógyítás. Nyilvánvaló, hogy az akut betegek jelentős részénél erre nincs szükség. Egy féregnyúlvány-gyulladásnak pl. nincs pszichoszociális háttere, viszont a szerző által csak érintőlegesen említett műszerezettségnek az akut ellátásban és kutatásban annál nagyobb, sőt nélkülözhetetlen jelentősége van.

Világos stílusa ellenére a könyv a laikus olvasó számára tulajdonképpen nehéz olvasmány. Nemcsak a sok (alig, vagy egyáltalán nem magyarázott) szakkifejezés, de a sok odafigyelést igénylő eszmefuttatás miatt is. A heterogén fejezetek során nehezen bontakozik ki a mondanivaló. Az anyag kifejtése kapcsán elég sok az ismétlés, a problémák eltúlzása. Ugyanakkor a szerző voltaképpen itt-ott maga is beleesik az általa ostorozott hibákba (pl. grafománia).

Levendel László egészségügyünk 1945 utáni fejlődését a kortárs hiteles leírása alapján ismerteti. Mint hajdani népi kollégista hitvallást tesz a szocialista eszmények mellett, amiket kezdetben jónak tartott. Persze senki sem kérdőjelezi meg e nemes eszményeket, de ezek alig különböznek az orvostudomány által általánosan deklarált célkitűzésekből (ld. WHO-irányelveket). A megvalósítás módja, s az elért eredmények azonban ezek realitását utólag is megkérdőjelezik. Elég csak az erőszakolt ágyszám- szaporítás mennyiségi bűvöletére gondolni, mely a meglévő egészségügyi hálózatra egy voltaképpen kinőtt nadrágot (legalább háromszoros ellátási volument) erőltetett, továbbá a világon méreteiben egyedülálló hálapénz-intézményre, mely valójában idegen a szocializmustól, de — paradox módon — mégis a „szocialista egészségügy” szülötte!? Történelmi tragédiánk valóban Mohácsig és Világosig nyúlik vissza, ám azokat, akik 1945 után rosszul sáfárkodtak a magyar egészségügy fejlődésével, senki sem mentheti fel. Sajnos, a történelem azt bizonyította, hogy ezek nem tudtak élni a reális lehetőségekkel, s ily kép pen — ha nem is akarok a kettő közé egyenlőségjelet tenni — az addigi elhibázott társadalompolitikánkat és hűbéri életünket egy másik rosszal cserélték fel. Felelősek ^zok, akik a szocialista jelzőt a végsőkig kompromittálták, illúziókkal helyettesítették, olyannyira, hogy az lassan tartalomnélküli szóvirággá vált, vagy éppen fosztóképzőként maradt csupán fent. Érthető, hogy a hajdan üldözött, megkínzott, és túlélőként megmaradt magyar zsidóság az átlagnál is jobban hitt egy szebb, szabadabb és igazságosabb jövőben. De a „fényes szelek” lobogója alatt nemes lelkesedéssel mozgalmi dalokat énekelők nem vették észre, hogy egyeseket újra üldöznek, munkatáborba zárnak, internálnak. Ezek éppúgy nem tehettek arról, hogy hova születtek, mint a faji hovatartozásukért kollektive bűnösnek kikiáltott zsidók. S az üldözés végül már a párttagokra, sőt a zsidókra is kiterjedt! Nemzeti tragédiánk tehát — más előjellel és mértékben — de lényegében 1945 után is folytatódott, sőt attól tartok; részben még ma is tart. Ügy tűnik, hogy a szerző az

187