Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Erdész Ádám: Für Lajos: Hol vannak a katonák...? (kritika)

lenül elpusztított százezrekre. Pedig olyan veszteségről van szó, amely országunk demográfiáját, társadalomstruktúráját, nemzetgazdasági teljesítőképességét generációkon keresztül befolyásolja. Az elhallgatás társadalomlélektani következményei még súlyosabbak: nem történhetett meg a vereség, a veszteség tudati, pszichikai feldolgozása. Für Lajos egy, a témának szentelt részletesebb tanulmányában (Mennyi a sok sírkereszt? New York, Püski, 1987.) áttekintette a második világháborús emberveszteségre utaló publikációkat és a történelem-tankönyvek vonatkozó részeit. A hibás adatokat továbbgörgető történelmi munkák által okozott kár eltörpül a tankönyvek által teremtett zűrzavar mellett. Egymásnak ellentmondó adatokat, homályosan fogalmazott mondatokat regisztrálhatott a szerző mind az általános, mind a középiskolai történelemkönyvekben. A diák számára sem az nem derült ki, hogy mennyi az áldozatok száma, sem az, hogy emlékezni kell-e reájuk, vagy inkább szégyenkezni kell miattuk.

Hiába telt el negyven év, a gyász rítusa nem oldhatta fel a fájdalmat. Pedig a gyász társadalompszichológiai jelentősége éppen abban van, hogy a veszteséget meg- oszthatóvá és elviselhetővé teszi. Az elpergő évek csak akkor tompíthatják a fájdalmat, ha egyszer kitörhetnek az érzelmek, s az áldozatokat elsirathatják. S szükség van még sok-sok apróbb-nagyobb emlékező gesztusra: az elesetteknek állított emlékműre, a keresztre felírt mondatra — „Meghalt a hazáért” —, az özvegyeknek és árváknak kijáró tiszteletre és segítségre. 1945 után nem ez történt. Az idegen hatalom miatt elpusztult százezrek méltó meggyászolását egy másik idegen hatalom kiszolgálói megakadályozták. A közös emlékezés helyett maradt a hátrahagyottak személyes belső gyásza, amelyhez a mesterségesen táplált bűntudat társult. Elmaradt a korlátozás nélküli viták után kikristályosodó értékelés, amely csökkentené a hibás politikai reagálás megismétlődésének veszélyét.

Hogy mennyire ismeretlen területet próbált feltárni Für Lajos, azt mutatja a roppant kevés, erős kritikát igénylő adat, amire támaszkodhatott. Következtetések és kalkulációk útján 1,2—1,43 millióra teszi a háborúba sodródott — tehát nem a mai — Magyarország teljes háborús emberveszteségét. A szerző maga is hangsúlyozza a rekonstruált adatokkal kapcsolatos bizonytalansági tényezőket. Für Lajos írásának megjelenése után botladozva ugyan, de megindult a téma részietekre is kiterjedő vizsgálata. Valószínű, az 1984-ben publikált elemzésnek lesznek olyan adatai, amelyek nem bizonyulnak helytállónak, de ebben az esetben a pontosítások nem csökkentik, épp ellenkezőleg, növelik az első publikáció jelentőségét.

Hasonlóan fontos esszék szerepelnek a kötet kisebbségi blokkjában is. E kérdéskörben is a legkevésbé átlátható területekre koncentrált Für Lajos. Az erdélyi (romániai) kisebbségi tudományművelésről készített áttekintés aktualitásából mit sem vesztett. A sokágú erdélyi magyar kultúrából — egy-egy kiemelkedő nyelvész vagy néprajzos munkásságát kivéve — nálunk elsősorban az irodalom ismert. Versek, regények, irodalmi igényű esszék közvetítették hozzánk az erdélyi magyarság gondjait és foszladozó reményeit. A kisebbségi kultúrák lehetőségeiből természetesen adódik az irodalom felértékelődése, ám ebből nem következik az, hogy a tudományművelésre kevesebb figyelmet kellene fordítani. Pedig az elmúlt évtizedekben ez így volt, bizonyíték rá a hazai kiadási gyakorlat. A hetvenes, nyolcvanas években egy-egy erdélyi verseskötet, novellagyűjtemény vagy sikeres regény, ha nem is a kívánt nagyságrendben, de megjelent. Ezzel szemben rendkívüli súlyú történeti, nyelvészeti monográfiák, néprajzi gyűjtések itthon nem kaptak nyilvánosságot. Elég csak Kelemen Lajos, Imreh István, Egyed Ákos vagy Benkő Samu munkáit említeni. Az eredmény: az egyik oldalon szégyellnivaló ismerethiány, a másik oldalon a magárahagyottság érzése.

Für Lajos tudománytörténeti áttekintésében kettős feladatra vállalkozott, a különféle tudományágak eredményeinek számbavételére, s az egyes részterületek bemutatása után az erdélyi magyar tudományművelést meghatározó tendenciák felvázolására. A vizsgálódás 1920-tól indul, és a hetvenes éveket részletesebben bemutató állapotrajzzal zárul. Képet ad a történettudomány, a művelődés-, művészet- és irodalomtörténet, a nyelvészet, a néprajz, a szociológia, a magyar nyelvű terrnészettudomá183