Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Gál Ferenc: Radnóti Sándor: Mi az, hogy beszélgetés? (kritika)
forma viszonyára kíváncsi. Tudva, hogy a hangsúlyok „művészetbölcseleti periódusok, befogadói konszenzusok s művészi tehetségek szerint” mozognak a két pólus, a puszta forma és a puszta tartalom között. És — e könyv alapján is — úgy tűnik, még valami szerint. Modern magyar próza és líra esetében döntőnek látszik a műfaji meghatározottság. Ez nem fogalmazódik meg egzaktan a tanulmányokban, de a könyv egésze ezt mondja. A költészetről szóló írások (Csanádi Imre, Juhász Ferenc, Kiss Anna, Oravecz Imre, Petri György, Tandori Dezső, az egyetlen kivétel Pilinszky János) elsődlegesen a formakoncepciót elemzik. Ezzel szemben a prózát tárgyalók (Esterházy Péter, Hernádi Gyula, Krasznahorkai László, Márton László, Spiró György Tandori Dezső) bölcseleti indíttatásúak, a forma ennek tükrében jelenik meg. A könyv fókuszában a különbség oka áll. „A szubjektum és objektum közötti szakadék felidézésének kikísérletezése a regény- (és elbeszélés-) technikában szükségképpen más művészi következményekkel jár, mint az eredmények a lírában. Amíg ugyanis valami még líra, addig benne mindennek a szubjektum a tárgya. A szubjektum és objektum közötti szakadéknak is, amiről itt szó van”. Ez a „kizárólagosság” fontos. A folyton változó világképben mára éppen a személyiség (helyzete) lett problematikus. S mivel „a mű megformált világkép”, ez elkerülhetetlenül forma- problémaként (is) jelentkezik. Egy személyiségközpontú műfajiban pedig formaközpontúsághoz vezet. Nem Tart pour Tart értelemben, hanem úgy, hogy a forma milyensége képes definiálni a személyiséget — mint a forma alkotóját. A hagyományos háttér előtérré lesz tehát. A regényben ezzel szemben inkább csak előrébb kerül. A próza, már csak terjedelmi okokból is, teherbíróbbnak mutatkozik. Mindez azonban nem ilyen egyértelmű és törvényszerű — tendencia csupán. Mégis — számomra — e különbség kitapinthatóvá tétele, egyáltalán vers és próza sok tekintetben párhuzamos vizsgálata a könyv legfontosabb hozadéka. Hogy az összképből kirajzolódik, miért támaszkodik a líra (vizsgált néhány irányzata) a prózánál áttételesebben a hagyományra. Hogy amennyivel kizárólagosabb célja a személyiség szituálása, annyival közvetettebbek eszközei. Megfelelő konszenzus hiányában, nem a közösséghez, csupán a saját szöveghez, a (saját) nyelvhez, az egyéni mitológiához vagy akár csak ezek valamelyikének eleve megkérdőjelezett használatához viszonyulhat. Fentiek miatt szerencsésnek érzem, hogy a könyv nem egyetlen irányzat követésére vállalkozott. így érzékenyebb az irodalmi művek általános mozzanataira. Nem hagyja ugyanakkor figyelmen kívül az egyes művek illetve irányzatok megvalósította alternatívákat. Érzékelteti, hogy noha a műfajok említett különbsége létezik, ezzel egyidejűleg felgyorsult közöttük a formai, technikai eljárások áramlása. Ezért használja gyakran a lírai, drámai, prózai Emil Staiger által bevezetett kategóriáit a merev műfajmeghatározás helyett Radnóti Sándor is. S hogy a tanulmányokban nagy a formaproblémák szerepe, annak mindezeken túl oka az is, hogy szinte kizárólag olyan műveket választ, melyek középpontjában így vagy úgy a megértés áll. Hátterük az a fajta bölcseleti gondolkodás, mely átlépi a filozofikus irodalom hagyományos műfajait és fő jellemzőjüket: a fogalmiságot. Ehelyett bennük a gondolatiság mint az önmagukhoz, a nyelvhez, a nyelvhasználathoz, a tudatformákhoz való viszony formálódik meg. Ügy, hogy a művek mindezekkel egyfajta beszélgetést folytatnak, melynek végső kérdése: „Micsoda az igazság?” Amit egyéb kérdései(n)k, válaszaink sokasága megpróbál behatárolni, az ennek — a közvetlenül aligha feltehető — kérdésnek lehetséges „helye”, irányultsága. (Magvető JAK-fűzetek, 1988)
